Mondanám, hogy 2024 vízválasztó lesz a magyar sport jövőjét illetően, de nem lesz az. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt várnánk.
2010 januárjában a kormányzásra készülő Orbán Viktor kijelentette, hogy kiemelt ágazatként kezeli majd a sportot. Fogadalmát úgy betartotta, mint talán egyetlen más ígéretét sem egész életében. Azóta ezermilliárdokat fordított néhány olimpiai arany megszerzésére, többségében üresen tátongó stadionok felhúzására, s mindezek leple alatt a magyar nemzeti érzület erősítésére. A magam részéről a keblem sokkal jobban feszülne a büszkeségtől, ha nem kellene tanároknak a diákjaikkal iskolákat élőfallal körbeállniuk, mintegy segélykiáltást hallatva, hogy mindjárt éhen döglenek, vagy nem kellene végignézni, amint összeroskadó kórházak maguk alá temetnek műtétre váró ezreket, de hát legyen az én bajom, hogy semminek sem tudok örülni.
Pedig tudok. Várom a magyar labdarúgó-válogatott szereplését az Európa-bajnokságon, ahol Marco Rossi szövetségi- és Szoboszlai Dominik csapatkapitány vezérletével még a továbbjutás is benne van a pakliban, hiába kerültünk egy csoportba a házigazda németekkel (meg a skótokkal és svájciakkal). Amit nem várok, az a „Na, ugye!”, meg a rengeteg agyament baromság, ami rendre elhangzik a sportágban. Nemrégiben speciel a felcsúti gázszerelő, tudják, aki bár nem matematikus, de okosabb Zuckerbernél, találta azt mondani, hogy „a Puskás a világ legjobb akadémiáinak egyike”. Amit nyilván abból számolt ki, hogy az utánpótlás címszóval gründolt egyesület NB I-es csapatában 15 „bevándorló” szerepel. Nehéz elképzelni afféle szcenáriót az Eb-n, ami nyomán valamely labdába alig rúgó kisvárdai délszlávnak ötmillió alá csökkenne a fizetése...
Következményi szempontból Párizs izgalmasabb lesz. Noha Gyulay Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke nem zárta ki, hogy akár 10 aranyat is hazahoznak honfitársaink a játékokról, neki az optimizmus hivatali kötelessége. Vannak előrejelzések, melyek szerint csak két aranyunk lesz. Na, az viszont ütne! Hazavágná a nemzeti büszkeséget, mert a magyarok teli hassal a tévé előtt tespedve, sörrel a kezükben el nem viselik a második helyezést. Elvégre ez egy sportnemzet. Előbb eluralkodna a letargia, majd fölerősödnének a kritikai hangok, hogy minek erre milliárdokat költeni? Pedig ez a kérdés független az aranyérmek számától. Csak ez esetben fogást lehetne találni a pénzherdáláson, jöhetne az „ellen na, ugye”.
Mi tagadás, a gigászi sporttámogatások híján is negyedik olimpiai elsőségéért lépne pástra Szilágyi Áron, eséllyel ugrana medencébe a férfi vízilabda-válogatott meg Kós Hubert, valószínűleg akkor is annak küszöbén állna a női kosárválogatott, hogy 1980 után ott legyen az olimpián. És ugyanúgy az egyik legelhízottabb, legtöbbet alkoholizáló és dohányzó ország lennénk Európában, s továbbra is versenyben lennénk az elsőségért a daganatos és érrendszeri megbetegedések okozta halálesetek számában. Akárhogy is alakul 2024 eredményesség szempontjából, ebben a versenyben kellene leginkább sikereket elérnünk.
De tartok tőle: minden marad a régiben.