- Tatár Sándor: Szökik a levegő...

Mármost hogyan lesz ezután? Hogy már
Te sem? Te is
magunkra hagytál, mint ki az ajtórésen
sötétet ereszt be, s mi, bénultan, mégsem
tudjuk becsukni azt az ajtót, hiszen nyitva
utánad maradt.
Mi lesz most(antól)? Már nem a Te dolgod;
meg kell, hogy értsük – bár az hiszem, ezzel
túl sokat kívánsz, túlontúl hajótöröttektől.

Kevesen vagyunk, egyre kevesebben;
csontunkban a maradék szarkazmus,
öngúny alkotja a velőt. Levegőnk fogy;
a maradékot képmutató, hitvány semmirekellők,
csúszómászó haszonlesők, a náluk különbet
kíméletlenül megfojtók mérgezik. Ezt az
ájert tisztították a Te belélehelt virtuóz
és gúnnyal beléje-dörgött verseid.
Színről színre mi alig párszor láttuk egymást,
ám Te is az éltető összenézés,
a túlélés dacától (dehogy görcsös; derűs dacától)
átjárt kivárás, e (talán túl szelíd)
komplott része voltál.
És hát („sőt” mindenekfelett) a nyelv.
A magyar nyelv, amely benned, a Te
ezerhangú csattogánytorkodban, korokon
mélységek- s magasságokon átpercegő
pennádban
tanulhatta újra, tanulhatta szeretni
és csendben ünnepelni önmagát.
Visszavétel volt ez, de svédasztal-terítés is,
az írástudó, a kobold, a minden-ízében-poéta
legtermészetesebb mozdulataival.
Igen, kezdetben volt a szó, és végtére,
(pehelytollakból erős várként)
végül is a szó maradt.
Több ennél? Ugyan, mi lehetne??

Ezután hogy lesz? Ahogyan mindig is.
X és Y nem bírnak megszólalni,
mert van, aki csak szétnéz […] és okos
fejével biccent, nem remél és nagyon fáj
– de nem fullad le maga a nekrológüzem.
Isten veled. Indulj – Csokonai és Ady vár rád,
József Attila, Kavafisz, Szilágyi Domokos
és Weöres várnak. (Vagy hát
ki tudja. De ha valakit, akkor Téged épp
biztosan.)
Menj, ne felejtsd itt a kalapod.
Nem érdemeljük.