A fiú a cikolai mellékág partján ül a tönkön, ott, ahol egy óriási fűzfa hajlik a víz fölé. A lombkoronája óvja őt a napfénytől. Nem használ naptejet, tudja, hogy kellene, de elutasít mindent, ami nem természetes. A lány jut az eszébe, pont olyan magától értetődően, ahogy a hermelinek vadászösztöne felébred naplementekor. A lány sosem értette, hogy miért kell a fiúnak éjszaka felkelnie és a partot járnia, csapdákat keresve. Még mindig kereskednek a hermelin bundájával, magyarázta neki a fiú, pedig védett állat, és kevés példány él a környéken. Ezért kell rendszeresen kijárni, és felszámolni az orgazdák csapdáit. A lányt ez nem hatotta meg, szívesen hordott volna szőrmebundát, őt csak a másik érdekelte, a lelkesedése, a sűrű borostája, ami szinte vibrált, miközben beszélt. Mesélt neki a fiú sok mindenről, a folyórehabilitációról és a fenntarthatóságról, a lány ilyenkor egy idő után megunta a dolgot, és javasolta, hogy menjenek színházba vagy koncertre.
A fűzfa alatt szeretkeztek először. A fiú utána elmondta, hogy a folyóparti füzesek szimbolikusan az életet jelképezik, mire a lány azt válaszolta hozzásimulva, hogy ő nem hisz az ilyen spirituális maszlagokban. Amikor a fiú begázolt a vízbe, és kiszabadított egy halat, mert a márna szájába szakadt horog végén a damil beleakadt valami hordalékba, a lány megkérdezte, hogy miért engedte el. Hiszen, ha már megfogta, akkor az övé. Itt semmi sem az enyém, válaszolta a fiú. Még én sem?, kérdezte a lány. Tele volt hangokkal minden, megtöltötték az erdőt zajokkal a madarak, a csobogás, a szél. A fiú úgy érezte, ha válaszolna, azzal megbontana valamit a folyó terében, így inkább hallgatott.
A lány néhány hét múlva bejelentette, hogy terhes, de nem akarja megtartani, a fiú miatt. Amikor először találkoztak, a lány a kollégáival jött ide csapatépítésre, akkor még mindent érdekesnek talált a fiúban. Most meg azt mondja neki, hogy meg kellene komolyodnia, legyen rendes munkája, éljen a városban, érdekelje a kultúra, mint mindenki mást. A fiú tudta, hogy mennyire máshogy működnek, de azt is biztosan érezte, hogy sem a kultúra, sem a természet szeretete nem állhat közéjük. Zöld volt körülöttük minden, bujazöld az aljnövényzet, fáradtzöldek az algafoltok a folyón, és smaragdszínű a bokor a túlparton. De a legzöldebb a lány szeme volt, gyönyörűzöld, elszántzöld.
A fiú aznap este elsétált oda, ahol elágazik a Duna, leült kedvenc fatönkjére. Minden fontos dolgot ott csinált. Ott bontotta ki az egyetemről érkezett felvételi értesítőt, onnan hívta fel az apját a kórházban, onnan próbálta elérni telefonon a lányt is, kicsengett, de nem vette fel. A fiú a folyót nézte, arra gondolt, hogy az nem tud másfelé haladni, mint amerre dolga van. Milyen könnyű lenne víznek lenni. Azt a helyet figyelte, ahol egy kőnek ütközve kanyart vesz a folyás. A víz egy része jobbra, másik része balra csobog tovább. Minden vízcsepp ugyanolyan, mégis mennyire más utat járnak be, gondolta. Megörült, amikor az jutott eszébe, hogy a Szigetköz után újra találkoznak. Egyesülnek, és együtt haladnak tovább.
Felnéz a fűzfára, ami az életet jelképezi számára, az embriók is biztosan élni akarnak, például a gyereke, ezt a szót gondolatban megismétli, hogy a gyereke, nagyon tetszik neki. Megnézi, hogyan juthat be a városba busszal, az a terve, onnan üzen majd a lánynak, hogy megérkezett. Egy másik világba, a lány világába, egy megállóba, ahol talán már elektromos buszok állnak meg. Mehetne akár kajakkal is.
A buszon ülve megnézi a színházi műsort, megint a zöld szín jut az eszébe, a lány jut az eszébe, a folyó hangjait idézi fel, a fűzfa alatti vallomásokat idézi fel. Biztosan kiviszi majd a gyereküket a Dunához, és megmutat neki mindent, hogy eldönthesse, melyik ágon szeretne majd kajakozni. A jövőjükre gondol, hogy az életük olyan lesz, mint a víz, ami arra folyik, amerre dolga van, az nem baj, hogy most még olyan, mint egy folyó, amit egy sziget vág ketté.
2024-01-07 08:34:00
