Mindenkinek van egy terve, amíg orrba nem vágják – mondta Mike Tyson. Az Orbán-kormánynak is volt az elmúlt években számos (költségvetési) terve, ám azokból szinte semmi sem jött össze. Szó, ami szó, röpködtek a pofonok: előbb jött a Covid-járvány, majd egy év szünet után, 2022 elején az ukrán háború és az energiaár-robbanás. De aztán érkezett 2023, és nem történt semmi. Ahogy 2021-ben sem volt mire hivatkozni.
Ennek ellenére a magyar kormány négy éve zsinórban túlköltekezik, ráadásul úgy, hogy soha nem sikerül végrehajtania az eredeti költségvetési terveket. A bajok gyökere az lehet, hogy a kormánynak nincs érvényes víziója, vagyis elérni kívánt társadalompolitikai célja. (Most hagyjuk Ausztria utolérését! Az egy másik világ.) Ilyen társadalompolitikai cél lehetne az uniós reintegráció, az euró bevezetése, az egészségügy, valamint az oktatás reformja. Mivel érvényes célok nincsenek, ezekhez nem tud a kormány értelmes gazdaság-, illetve költségvetési politikát sem rendelni.
Ehelyett a kormány gazdaságpolitikája kimerül a NER-kegyencek táplálásában. Mészáros Lőrincnek mindig jut megrendelés, akkor is, amikor a tanárok nem kapnak béremelést vagy a kórházak felszerelést. Amikor jönnek a választások, akkor szórják a pénzt ezermilliárdjával, aztán évekig csönd. Ezek a fedezetlen, ad hoc pénzszórások fölzabálják a forrásokat, s nem csoda, hogy egekbe szökik a hiány minden évben. Ezt tetézi, hogy a hiány finanszírozása magas kamatok mellett történik, így még több közpénzt ég el.
A tartósan magas költségvetési hiány egy tünet. A rendszer fenntarthatatlanságát jelzi.
És igen hiányoznak az ellensúlyok: egy független Költségvetési Tanács vagy Számvevőszék, amely visszapofozná a kormányt a valóság talajára, amikor benyújtja a se füle, se farka költségvetési törvényeit. Nincs demokrácia, és – ez jelenik meg a felelőtlen költségvetési gazdálkodásban is. Ha egy kormánynak tartania kellene attól, hogy az ország eladósítása miatt előbb-utóbb elcsapják, akkor nem itt tartanánk. De ez egy másik sztori.