tárca;

- A jövő romjai

Orwell világa

Minden pénzüket elitták-elszívták a nyugat-berlini zenész suhancok, végül eladták a dobfelszerelésüket is, híven a punk jelmondatához: nincsen jövő. Amikor mégiscsak elközelgett a fellépés napja, őrült ötletük támadt. Roncstelepen guberáltak vascsöveket, benzines kannákat, autógumikat, vödröket – azokat püfölték a koncertjükön, miközben csavarokat szórtak acéllemezre. Ütős legenda. Ha igaz, így kezdődött a századvég avantgárd kísérlete, az ipari zene. Így született az Einstürzende Neubauten (1980).

A társulat, amelynek elnevezése („leomló új épületek”) a pusztulásra utal, botrányairól híresült el. Tarajos közönségük sörösüveggel dobálta meg őket, amikor beindították gondosan hangolt köszörűgépeiket. Amerikában alkalmi pirotechnikájukkal lángba borították a színpadot. Ám idővel a rendbontás kifinomult, a publikum is megváltozott. Észrevette ezt a világ: az előadás hevében légkalapáccsal megbontott falat már műalkotásnak tisztelte a Párizsi Szennyvízcsatorna Múzeuma.

Az ezredforduló táján egyre bonyolultabb kompozíciókká állt össze a hangzavar. A nyers dühöt felváltotta az irónia, a melankólia. Eredeti módon, sötét tónusban énekelték meg a német újraegyesítést is. Az ő Berlinjük alatt halkan forgolódnak sírjukban a holtak, nincs szabadulás a múlt bunkereitől, hiába emelnek fölébük csillogó új városközpontot a Potsdamer Platzon. „Alles nur künftige Ruinen, Material für die nächste Schicht” – csupán a jövő romjai, anyag a következő rétegbe.

Popsztárok sosem lettek a Neubauten tagjai. Amióta csak rátaláltak a közös, ütemes zajkeltés ősi varázsára, megmaradtak örömzenésznek. Négy évtizede kényesen távol tartják magukat a show-biznisztől. A maguk kedvére, önfeledten próbálgatják saját készítésű hangszereiket, furcsa ritmusképleteiket. Lételemük az újítás, ebben is hűek önmagukhoz. A Diksmuide belga város felkérésére írt műsoruk, a Lament – centenáriumi emlékezés az első világháborúra – torokszorító mestermű (2014).

A frontember, Blixa Bargeld – a művésznév első fele filctollmárka, a második dadaista festő, jelentése „készpénz” – elismert költő, performanszelőadó, író, színész. Kísérletező kedve határtalan. Volt őrült pszichiáter krimiben, rendezett a Salzburgi Ünnepi Játékokon, ő a híres hollywoodi horror hátborzongató múmiahangja, mindamellett kreatív konyhaművész. Dalaiban az elődök és műveik előtt tiszteleg: szövegeiben szerepel Heine Téli regéje, Malevics Fekete négyzete, Walter Benjamin angyala, Magritte guillotine-ja – és persze a dada.

Rohan az idő, Blixa a héten 65 éves. Az egykori botrányhős kis pocakot eresztett, elegáns háromrészes öltönyben jár, társaival a hamburgi Elbai Filharmónián lép fel. Miért is ne? A lázadás, úgy tartja, a génjeiben van. 

„A punkok idióták”, mondja, hozzátéve, hogy ő régen sem az a fajta volt, aki „a postahivatal előtt betépve túrja az orrát”. Apokaliptikus látomásait apránként beteljesíti a világ, sikolyai szívbe marnak. Hiteles hang az Einstürzende Neubautené, emlékezni fog rá az utókor – feltéve, hogy mégiscsak lesz jövő.