Év sportolója-gála;

- Gálaadás

Nagyestélyik, szmokingok és a vörös szőnyegre tartogatott műmosolyok kíséretében idézték meg az Operában a Hollywoodtól ellesett életérzést az Év sportolója gálán, amelyen a tavalyi év legnagyszerűbb sporteredményeit elővezető nagyságokat díjazták. A zenés tehetségkutató műsorok látványvilágát másoló körítés ízléses vagy giccses volta értékrend választása is egyben, mondjuk az kérdés, ha a hét minden napján az amerikai kultúra térnyerése ellen pozicionálja magát a kormány, akkor miért viszi ebbe az irányba az ünneplést a szervezést magára vállaló mesterségesen létrehozott ellensportszervezet, de az mindenképp dicséretes, nem volt szittyakűrt, műmatyó, hátrafelé nyilazás meg tegeztáska, ami nyilvános beismerése annak: a nagyon hanyatló Amerika diktálja a trendet ebben a műfajban, nem pedig a kormányzatilag annyira kedvelt türk meg kipcsak showmanek.

Sokáig az 1896-ban alapított, vagyis idén 128 éves Magyar Újságírók Szövetsége, annak sporttagozata rendezte az efféle gálákat, és a sportújságírók szavazatai döntöttek – gyakran sok vitát kiváltva – a legjobbakról.

Mígnem igen erős kormányzati hátszéllel kivált a MÚOSZ-ból és létrehozta saját (ellen)szervezetét egy társaság, amely azóta magának vindikálja a cím odaítélését, mintha az előző 120 év nem is létezett volna. 

Soha nem látott állami pénz ömlött (ömlik) rá, amely leképezi azt a mechanizmust, amit az élet megannyi területén megtapasztaltak már a környezetvédőktől a civilszervezetekig, a műemlékvédőktől a fürdőegyletekig: amelyik együttműködik a rezsimmel, annak nem csak morzsák jutnak az asztalról, amelyik meg nem, hát az így járt, lényegében nem létezik. Legalábbis közpénzhez nem jut, mert az nem jár neki.

Az ünneplés ettől még jogos, az ünnepeltek tényleg odatették magukat, s valóban volt néhány olyan pillanat a tavalyi sportévben, amikor a magyarság néhány asszó, negyed vagy félidő erejéig betemette az önmaga ásta árkokat. Ezt pedig mindenképp érdemes ünnepelni. 

Orwell világa