Zavarosan előadott történetéből kiderült az is, hogy előzőleg lemondott az örökségéről, miután elhitették vele, férje, Daniel Wildenstein vagyon helyett adóssághegyet hagyott maga után. Ez azért némi kételyt ébresztett a nem teljesen tájékozatlan ügyvédnőben, Claude Dumont-Beghi-ben, ugyanis a Wildenstein családot akkoriban a világ leggazdagabbjai között tartották nyilván.
Perek sora indult a Wildensteinek ellen az elmúlt két évtizedben, amelyek tétje nem csak az örökség újraosztása, hanem Franciaország legnagyobb adócsalási, pénzmosási ügyének rendezése is. Ha nem is gyorsan, de fény derült a családhoz köthető ernyőcégekre a Kajmán-szigetektől a Bahamákon át a brit fennhatóságú Guernseyig – Sons Trust, David Trust, Delta Trust –, és az ezek által kezelt gigavagyonra, amelyet évtizedekig rejtegettek a francia adóhatóságok, a világ, és persze a család páriái, a nők elől is. A végjáték a napokban zajlik, a legfelsőbb francia jogi fórumon októberben, immár sokadik fordulóban került terítékre az ügy, amelynek fővádlottja, a mostani családfő, Guy Wildenstein – aki nem mellesleg Nicolas Sarkozy barátja, pártjának egyik fő támogatója, a Becsületrend lovagja. Guy Wildensteinnek van mitől félnie, több év börtön fenyegeti, rendeznie kell mintegy 750 millió euró adótartozást, és 250 milliónyi büntetésre is számíthat a várhatóan ebben a hónapban megszülető végső döntés nyomán. De ennél is súlyosabb tét: a 150 éve sikeres műkereskedő, műtárgyszakértő dinasztia hitele, amelyet amúgy más kemény vádak is veszélyeztetnek.
A mi történetünk 2001 őszén kezdődik, amikor özvegyen maradt a hajdan modell, az izraeli hadseregben is szolgált Sylvia Roth Wildenstein, aki 40 évig élt luxus gondtalanságban Daniel Wildensteinnel. Pátyolgatta a nála 16 évvel idősebb férfi két fiát, Guyt, Alecet, s az unokákat. Daniellel lóversenyre jártak, magánrepülőgépen cikáztak New York és Párizs, és a világ más sarkaiban szétszórt luxusotthonok között. Férje halála után Sylvia a New York-i családi palotában úgy hitte, anyagi biztonságban van. Bízott mostohafiaiban, nem foglalkozott a részletekkel, majd egy telefonhívás ráébresztette, valami nem stimmel. Lovas edzője volt a vonal másik végén, aki a Paris Turf című lap tudósítását böngészve felfedezte, hogy lovai nem Madame Wildenstein, hanem a mostohafiak, Guy és Alec „Dayton Limited” cégének neve alatt futottak az utóbbi versenyen.
Papírok nélkül jött, fogalma sem volt, mi maradt a férje után, csak, ahogy mondta, a „bébiket”, azaz a lovait akarta – idézte a New York Times Dumont-Beghi ügyvédnőt, akit Sylvia sietve felkeresett Párizsban. Miután az ügyvédnő rendezte a lovak sorsát Daniel fiaival, Guy és Alec Wildensteinnel, az akkor már kiokosodott özvegy megbízásával továbblépett. Először Daniel halálának körülményeiről kíváncsiskodott. Mint kiderült, Daniel Wildenstein 10 napig kómában volt, ám ezalatt is dolgozott. Szerződéseket írt alá, amelyek különböző vagyonelemek fiaira történő átruházásáról szóltak, mindezt svájci, amerikai és francia ügyvédek közreműködésével. Így például 69 telivér lovat adott el 804 930 euróért azokban a napokban, amikor már nem volt eszméletnél, és rendelkezett mintegy 250 millió euró értékű műtárgy kimenekítéséről az Egyesült Államokba. Mindezt kómában…
A temetés után megjelentek a fiúk Sylviánál, s közölték az asszonnyal, hogy Daniel csak romokat hagyott maga után, az örökség adóssághegyekből áll, így ha nem akar súlyos milliókat költeni, a legjobb, ha lemond minden jogáról. A megrémített nő, aki bevallása szerint egyetlen csekket sem szignált 40 év alatt, hiszen mindent férje intézett, aláírta, amit az orra elé dugtak. „Csak írtam, írtam, írtam, volt a dokumentumok között japán nyelvű is, azt is aláírtam” – mondta az ügyvédnőnek. Havi 30 ezer eurós apanázst ígértek neki az örökség visszautasítása fejében. Néhány hónappal később azonban kéretlen költöztetők jelentek meg nála, bútorait elvitték, mondván, azok immár a fiúk által irányított társaság tulajdonában állnak. Leakasztották a falról Pierre Bonnard francia festő aktját, a nő kedvencét, majd megtagadták a személyzet fizetését. Guy és Alec Wildenstein 43 millió eurónak megfelelő hagyatékról adott bevallást apjuk 2001-es halálakor, a hatóság erre vetette ki az örökösödési adót, alig 17 millió eurót. Az ügyvédnő azonban nem igazán hitte el ezt a számot, és kincskeresésre indult. Joggal kételkedett; egy 70-es évek végén készült, talán az egyetlen ismert leltár szerint a New York-i Wildenstein & Co cég galériájában 10 ezer tételt őriztek, köztük 20 Renoir, 25 Courbet, 10 Van Gogh, 10 Cézanne, 10 Gauguin, 2 Botticelli, 8 Rembrandt, 8 Rubens, 9 El Greco és 5 Tintoretto művet. Ennyit nehéz lehetett volna eldorbézolnia a családi vagyont híres gonddal építő Danielnek, aki nem csak kiváló művészettörténész és üzletember volt, hanem kivételesen találékony a kincsek elrejtésében.
A perek elindultak már 2004-ben, Claude Dumont-Beghi egészen 2009-ig nem járt igazi sikerrel, érdemi részlet csak elvétve derült ki a Wildenstein vagyonról, a családtagok hallgattak, a külvilág pedig semmit nem tudott. Az ügyvédnő 2005-ben és 2008-ban is kérelmezte az illetékes bíróságon a gyanú szerint adóparadicsomokban elrejtett vagyontárgyak beemelését a hagyatékba, ám kereseteit sorra visszadobták, ahogy a pénzügyminiszternek címzett levelei is válasz nélkül maradtak. Dumont-Beghi véleményét, miszerint ez érthető Guy Wildenstein Nicolas Sarkozyvel és pártjával, az UMP-vel ápolt kapcsolatainak fényében, többek között a Reuters és a Liberation is idézte. A Le Canard enchaîné hetilap arra emlékeztetett, hogy 2009-ben maga Sarkozy tűzte Guy zakójára a francia Becsületrendet.
2009-ben azután nem várt fordulat következett: a 2008-ban elhunyt Alec második felesége, a szép orosz manöken, Ljuba Sztupakova, aki addig családtagnak érezte magát, rádöbbent, ahogyan elődjét, Jocelynt és egykori apósa feleségét, Sylviát, őt is becsapták. Volt férje, Alec 12 milliós adótartozást hagyott rá, és Ljuba, aki addig elhárította Dumont-Beghi kíváncsiskodását, kitálalt. A legtisztább utat választotta, férje személyi számítógépének tartalmát, fájlok tucatjait juttatta el az ügyvédnőhöz. Az addig zavaros, véletlen elemekből álló kép egyszerre világos lett, a mappák tartalma megmutatta a szándékoltan összekuszált cégháló rendjét, az elrejtett vagyont, s elvezetett a széfekhez, a vámraktárakhoz és a bizonyossághoz, hogy nem csak álmokból építkezett a família. Dumont-Beghi büntetőfeljelentést tett a párizsi ügyészségen. A gépezet ugyan beindult, de Sylvia azt már nem érte meg, 2010. novemberében meghalt rákban. Azonban az ügyvédnő keresete, amelyben Guyt és Alec örököseit, így két gyerekét és Ljubát vádolta, meglepetésre, ekkor már nem maradt válasz nélkül. Immár állami szinten is érdeklődést váltott ki az ügy, a pénzügyek őrei kíváncsiskodni kezdtek.
2011 januárjában házkutatást rendeltek el a nagy tekintélyű Wildenstein Institute-nél. A Rue la Boétie-n álló intézetben döbbenettel szembesültek a raktárban felstócolt képekkel, köztük 30 olyannal, amelyek ismeretlen körülmények között tűntek el. Volt olyan, amelyen még jól látszott a náci horogkeresztes pecsét. Közöttük voltak Edgar Degas rajzai, Bugatti olasz szobrász egyik bronzalkotása és a francia impresszionista festőnő, Berthe Morisot Chaumière en Normandie című képe, amely Anne-Marie Rouart hagyatékából veszett el különös körülmények között. (Az 1993-ban elhunyt asszony végrendeletének egyik végrehajtójaként Guy Wildenstein összekeverte a hagyatéki leltár egyes tételeit, így azok nem kerültek a kijelölt örökös birtokába). A „Bercy”, azaz a francia pénzügyminisztérium ezt követően pénzügyi csalás miatt kezdeményezett eljárást. Az adóparadicsomokban kezdett kutakodás során azonosított cégek a legkülönbözőbb vagyonelemek elrejtésére szolgáltak: versenylovak; Courbet-, Picasso-, Bonnard-festmények; a Virgin-szigetek közül egy; 66 ezer hektárnyi föld Kenyában, ahol az Oscar-díjas Out of Africa című filmet forgatták – értéküket akkor 472 millió euróra taksálták. A Bahamákon kezelt, 1 milliárd euróra értékelt, valamint a diszkrét európai vámszabad raktárakban rejtett képkollekció további félmilliárd euróval növelte meg a hagyatéki adótartozást. Dumont-Beghi egyébként egy genfi vámszabad raktárban talált rá Sylvia kedvencére, a Fürdőző nőre (Bonnard), majd kiderítette, hogy a világ legtekintélyesebb múzeumai a Wildenstein-gyűjteménybe tartozó festmények százait őrzik, amelyek kölcsönbe kerültek hozzájuk. Több múzeum is válaszolt firtató leveleire, így a londoni National Gallery is, ahol „magángyűjteményként” címkézett Poussin- és Boucher-festmények rejtőztek.
A New York-i Metropolitan Museum of Art ugyancsak haszonélvezője volt Daniel Wildenstein titkos tranzakcióinak, ott látható Caravaggio mesterműve, a „The Lute Player” (A lantos), és tucatnyi további kép – Cézanne, David, Degas, Manet, Monet, Matisse, Rembrandt, Picasso és Rodin művei, a címkék tanúsága szerint privát gyűjteményből származó kölcsönök. Mint azt a New York State Department nyilvántartása megmutatta, nem minden üzleti szándék nélkül volt nagyvonalú Daniel, a képek hitelfedezetül is szolgáltak a Wildenstein & Co. számára több alkalommal is. 2016-ban elindult az érdemi bírósági eljárás; a fővádlottat, az akkor 70 esztendős Guy Wildensteint 4 év, ebből 2 év felfüggesztett börtönre, és 250 millió euró megfizetésére ítélték első fokon. Bírósági huzavona következett, a vádlottaknak kedveztek a francia joghézagok, így 2017-ben, majd 2018-ban is felmentették az adócsalás és pénzmosás vádja alól szereplőinket. 2021-ben aztán a francia főügyész a semmítőszékhez (Cour de cassation) fordult, amely a cour d'appelhez, Franciaország legmagasabb jogi fórumához irányította az ügyet újratárgyalásra. Itt tartunk most…
A Wildenstein-klán
A Wildensteinek másfél évszázadon átívelő sikertörténetének alapjait egy elzászi szabólegény, Nathan Wildenstein rakta le, aki jó érzékkel adott-vett régiségeket, és vájt szemmel gyűjtögette a XVIII. századi francia festők műveit filléres ócskásboltokból. Rövid időn belül divatot csinált, óriási nyereséggel adta tovább szerzeményeit az 1875-ben Párizsban megnyitott Wildenstein galériában. 1902-ben New Yorkban, 1925-ben Londonban, később Buenos Airesben is üzletet nyitott. Nathan 1934-ben hunyt el, Georges nevű fia akkor már közel negyedszázada aktívan részt vett az üzletben. Ha lehet, apjánál is jobb szemmel, üzletemberként pedig még keményebben vette kézbe az ügyeket. Elsők között érzett rá az impresszionistákra, és ha kevésbé kedvelte is a moderneket, de Paul Rosenberggel összefogva egyengette Pablo Picasso, Georges Braque és Fernand Léger pályáját. Georges 1941-ben a tengerentúlra költöztette az egész családot, és az 1932-ben birtokba vett Manhattan-beli kastélyból irányította tovább az üzletet. A párizsi galéria a Rue La Boétie-n sem maradt munka nélkül a háború alatt, de ez egy másik történet.
Daniel 1939-től dolgozott az üzletben, apja, Georges halálát követően 1963-ban vette át az irányítást. Igazából íráskészségével, művészettörténészi tudásával lendítette fel a vállalkozást – történelmet írt, rosszmájúak szerint „átírt” –, mindenesetre az általa 1970-ben alapított Wildenstein Institute által kiadott „catalogues raisonnés” meghatározóvá vált a műkereskedelemben, amelyben a hitelesség, az eredet bizonyítása az üzletek alapeleme. Az elmúlt évtizedekben bizonyos festők esetében a Wildenstein-dokumentumok megkérdőjelezhetetlen biztosítékot jelentettek, igaz, néhányan suttogtak az utóbbi időben gyanúra okot adó esetekről. De erre, ahogy apja, Georges háború alatti ügyleteire is, csak Daniel halála után figyelt fel a nyilvánosság, amikor kirobbant a hagyatéki botrány.
Fiai a munkát elosztották egymás között, Guy intézte a műtárgy-kereskedelmet, míg Alecre maradtak a lovak. Alec amúgy kétszer nősült, nem túl szerencsésen, a család gondjaira mindkét nő rátett egy jó lapáttal. Az első feleség, Jocelyn, a „Macskanő” 4 millió dollárt költött az arca átalakítására, hogy „macskaszerűbbnek” tűnjön, Alec ugyanis imádta a macskákat. Nem működött. A pár 1999-ben vált el, miután Jocelyn rajtakapta Alecet egy 19 éves szőke orosz lánnyal. Nem tudni, a szaftos válás pontosan mennyibe került a Wildensteineknek, de a New York-i bíró akkor 10 milliárd dollárra becsülte a család vagyonát, állítólag Jocelyn szemét kiszúrták 2,5 milliárddal. Ez nem kerülte el azok figyelmét, akiket érdekelt, vajon mennyire hiteles az alig két esztendővel később elismert 40 milliós hagyaték…
A bűnlajstrom
Daniel Wildenstein Bonnard-kollekciójának története nem mindennapi. Daniel maga, halála előtt publikált memoárjában élete legnagyobb szerzeményeként értékelte ezeket a képeket. Pierre Bonnard 1947-es halálakor 700 festményt és rajzok ezreit hagyta hátra, három unokahúg volt az ismert örökös, Daniel viszont felkutatott egy negyediket is, akitől a legenda szerint 1 millió dollárért megvette örökösödési jogát, egyúttal ellátva emberét pénzzel, ügyvédekkel a hagyatéki perhez. Suttognak arról is, hogy a nagypapa, Georges Wildenstein nem volt finnyás: a 40-es években a nácikkal is ápolt üzleti kapcsolatokat. Az időről időre megszellőztetett gyanút a család rendre elhessegette, hivatkozva zsidó mivoltukra. Hector Feliciano újságíró a párizsi műtárgyfosztogatásról 1995-ben megjelent könyvében (Le musée disparu – Az eltűnt múzeum) megemlítette Georges Wildenstein diszkrét kapcsolatait a nácikkal, amelyek – miután New Yorkba költözött – gyümölcsözőnek bizonyultak. A hátrahagyott párizsi galéria irányítója, Roger Dequoy is ügyesen mozgott a tulaj által kitaposott ösvényen, ő volt a legversenyképesebb tárgyaló a nácikkal folytatott kereskedelemben. A Wildenstein család később beperelte az újságírót, ám 2000-ben elutasították a keresetet.
Megdöbbentő történettel állt elő egy másik újságíró, Alain Vernay is. A neves francia gyűjtő, Adolphe Schloss unokája szerint Georges Wildenstein nem egyszerűen élt a lehetőségekkel a háború alatt, hanem tett is értük, súgott a náciknak az általa ismert zsidó gyűjteményekről, rejtekhelyükről. „A nagyapámat 1941-ben Nizzában hívta Georges, aki a »tiszteletbeli árja« cím megszerzésének lehetőségeit adta elő, amelyhez az egész család hozzájuthat, plusz némi pénzhez is egy svájci bankszámlán, ha megmondja, hol rejtette el a családi műtárgy-gyűjteményt. Georges nem titkolta, a németek ajánlatát közvetíti…” Egy, a U.S. National Archivesban talált dokumentum szerint 1940 novemberében Georges találkozott Aix-en-Provence-ban Hitler vezető műtárgykereskedőjével, Karl Haberstockkal, és nyélbe ütöttek egy megállapodást. Eszerint a németek visszaadják a Párizsban begyűjtött Wildenstein-kollekció jó részét, megengedik, hogy Roger Dequoy vigye tovább a galériát a francia fővárosban, cserébe Hitler és néhány magas rangú náci válogathat képei közül, a kedvükre valókat meg is vehetik, Georges pedig segít más, őket érdeklő értékek felkutatásában. A háború után a francia kormány megvádolta kollaborációval a Wildensteineket, ám a bíróság bizonyítékok hiányában visszadobta a keresetet. A német Willi Korte, aki egész életében a nácik által ellopott képek sorsát kutatta, felhívta a figyelmet arra, hogy nagy impresszionista alkotások eredet-dokumentumai részletesen taglalják, mi történt a 30-as évek végéig, majd nagy üresség, és ni csak, az 50-es években bekerül a képbe tulajdonosként Wildenstein…
