Féktelenül rajcsúroznak a színészek, élvezettel beszélnek badarságokat, csinálnak logikátlanságokat a Pekingi ősz előadásán, a Katona József Színház Kamrájában. Nem férnek a bőrükbe. Összevissza rohangásznak. Hangoskodnak. Csaknem a fejünk tetején táncolnak. Horváth Jenny díszlettervező gondoskodott róla, hogy a lehető legközelebb kerüljenek hozzánk. Kettészelte az amúgy is kis teret, hosszában két oldalra helyezte el a nézők székeit, és köztük meg a székek mögött, és a bejáratnál, meg ahol amúgy is a színpad lenni szokott, hagyott a színészeknek virgonckodásra, rosszalkodásra, epéskedésre helyet. Gyakran élénk szópárbajok zajlanak, sokszor kifacsarják a szót, nem feltétlenül van értelmük a mondataiknak, annak pedig amit általában csinálnak, pláne nincs. Feje tetejére állítják a világot? Vagy netán a világ állt fejre, és ők csak visszatükrözik azt? Ezért hordanak össze hetet-havat? Palira vesznek bennünket? Azt hiszik, hogy ez az önmegvalósítás, és, ha művészszínházban dolgoznak, nekik mindent szabad?
A szerző, akinek regényéből a színpadi adaptáció készült, a mindössze 39 évet élt Boris Vian, a határok feszegetésében, a polgárpukkasztásban, a meglepő dolgok halmozásában vagány bátorsággal elment a végletekig. Nem szabott határt magának, írt, festett, zenélt, 500 dalt szerzett, ha valaki, ő aztán tényleg két végén égette a gyertyát. Jelképes, hogy a Köpök a sírotokra című regényéből készült film premierjén lett rosszul, annyira felhúzta magát a szerinte silány adaptáción, aminek vetítése közben felállt, hangosan, trágárul szidalmazta azt, majd szívszélhűdést kapott, és a mentőautóban meghalt. Ha nem távozik az élők sorából, valószínűleg ínyére lett volna az egész helyzet. Ahogy az is, hogy tán leghíresebb művének, a Tajtékos napoknak a zenésített verzióját, Tajtékos dalok címmel, a Budapesti Operettszínház Kálmán Imre termében bemutatták. A második szereposztás premierje a pandémia elején arra a napra esett, amikor másnap már nem játszhattak nálunk a színházak. Ennek ellenére, járvány ide vagy oda, a kezdés időpontjában még nem engedtek be minket a nézőtérre, az előtérben kellett összezsúfolódnunk. Azért, mert a színészek az utcáról érkeztek, koporsót tolva, rajta Viannal, aki már gyerekkorában szívbeteg volt, s tudta, hogy keveset fog élni, tán azért is élt olyan rohamtempóban, felpörgetetten. Nekünk is a ravatalt kísérve, gyászolóként kellett bemennünk a színházterembe.
Ez akkor, amikor a még nem kiismert járvány miatt tele voltunk bizonytalansággal, félelemmel, sőt rettegéssel, lúdbőröztető volt. Vian nagyon bírta volna.
A mostani előadás rendezője, Fehér Balázs Benő belehabarodott Vianba. Már a Színművészetin meglehetősen jó vizsgaelőadást rendezett a Tajtékos napokból. Elszabadult a fantáziája, és igencsak szabadon eresztette a színészek játékkedvét. Repkedtek a poénok, egymás nyakába hágtak az ötletek. A Pécsi Országos Színházi Találkozón láttam a produkciót, aminek befejezését a szabadba, a zöldbe is kivitte, megsétáltatva a publikum tagjait, tetézve az őrületek garmadáját. Addigra már jócskán Vian edzett voltam. Még egyetemistaként cikket írtam a Színház című folyóiratba a Miskolcon Szőke István által színpadra állított Mindenkit megnyúzunk előadásról, ami végképp téboly volt a köbön. A zömében realista magyar színjátszással szemben mindennek a kipellengérezése, szemtelen nyelvöltögetés volt az, ahogy Alfred Jarry diákcsínynek szánt, azon jóval túlnőtt, Übü királya. Nem véletlen, hogy Vian őt ismerte el elődjének, mást nemigen. Művészi felforgató volt, imádott odapörkölni hagyományoknak, begyepesedett szokásoknak, polgári megállapodottságnak.
Kérdés persze, hogy a Katona közönségét lehet-e még pukkasztani? Nem látott-e már túl sokat? Hajlandó-e kijönni a sodrából, vagy netán ez már nem is cél?
Azt éreztem, láttam, hogy miközben a színészek bedobnak apait-anyait, a blődségek blődségének a blődségét vezetik elő, a kis térben van bevaduló üldözés, lövöldözés, össze-visszaveszés, szerelmi hajba kapás, illetlen szavak kötőszavakként való használata és illetlenségek szemléltetése, tébolyító maszkok alkalmazása, stroboszkóp agyba-főbe való használata, jól szervezett ökörködés, kordában tartott, de azért mégiscsak vérbő ripacskodás, Szakos Kriszta karikaturisztikus jelmezeiben való mulattató parádézás, a közönség jelentős része gyakran csak joviálisan mosolyog. Valami olyasmi ül ki az arcok jelentős részére, hogy helyes dolog ez, jól is csináljátok, kedves móka, el lehet rajta szórakozni, még szünet is van, ami egyre ritkább, ott is el lehet kicsit lazulni, no, de azért ki nem jövünk a sodrunkból, meg nem rökönyödünk, amúgy szívesen elnézzük, hogy kiköpitek a tüdőtöket, kiteszitek a lelketeket. Megszelídült volna mára Vian szövege? A világ túllicitálta az abszurditások halmozásában? Biztos ez is közrejátszik, jócskán odébb van már az ingerküszöbünk, mint korábban. De akkor a színháznak olyat kell csinálnia, amivel eléri Vian eredeti szándékát, vagy túl is dobja azt. Fehér Balázs Benő Tajtékos napokja elementáris volt számomra. Ez most kedves élmény. Ez is jó. Szeretem, de azért keveslem.
A színészek, Elek Ferenc, Kocsis Gergely, Koós Boglárka, Rujder Vivien, Takátsy Péter, Tasnádi Bence, Vajdai Vilmos, Vizi Dávid, Bíró Kristóf, Molnár András nem férnek a bőrükbe. Kicsit olyanok, mint a rakoncátlan kölykök; amikor a szülők nem látják őket, élvezettel tesznek rossz fát a tűzre, például képtelenek abbahagyni az ugrabugrálást a díványon. Pető Gergő a fényekkel is tud ilyet, a stroboszkóp többszöri használata hasonlatos a féktelen díványon ugráláshoz, de akár fényárt is bocsát ránk, vagy totál sötétet, esetleg elégikus félhomályban merengenek a szereplők. Józsa Tamás a zene segítségével járul hozzá a kiadós tobzódáshoz.
Tükör ez azért persze rólunk. A logikátlanságunkról, szétszórtságunkról, értelmetlen tetteinkről, egymásra figyelés-képtelenségünkről, céltalanságunkról, a lesz ami lesz mentalitásunkról, tétovaságunkról, de egy szóval mondhatnám azt is, hogy életképtelenségünkről. Ám akár arról is, hogy a legképtelenebb körülmények között is, valahogyan azért mégiscsak képesek vagyunk talpon maradni, elevickélni, akár a jég hátán is megélni. Ahhoz, hogy ezt a nagy mutatványt véghez vigyük, sok humorra, röhögésre van szükségünk. Kinevetjük akár a világot, a borzalmakat, másokat és magunkat. Boris Vian ebben váltig segítőkész partner.
