„5 800 000 leütés, 822 500 szó, 3000 oldal, 4 év” – ezzel az impozáns statisztikával is összegezte Gy. Horváth László azt a hatalmas, roppant figyelmet és fegyelmet követelő munkát, melynek eredményeként megkaphattuk Lev Tolsztoj mindhárom nagy művének új fordítását. A legutóbbi, a Feltámadás ugyanis épp a napokban jelent meg. Nemcsak együttesen, hanem külön-külön is jókora adag olvasnivalót kínálnak.
A leglátványosabb szakmai sikert szerintünk az Anna Karenina aratta: az új változat sokkal pontosabb, gördülékenyebb, lényegesen olvasmányosabb lett.
A színvonal jelentős emelkedése persze, jórészt abból eredt, hogy a régebbi készítője, Németh László nem tudott elég jól oroszul, s nem ismerte kellőképp a forrásnyelv kultúráját sem. A mű összetett szerkezetei a magyarban nehézkessé, csikorgóvá váltak. A Háború és béke korábbi fordítójának, Makai Imrének persze, egyáltalán nem voltak szlavisztikai gondjai, hiszen professzionális – az idegen nyelv legfinomabb árnyalatai között is otthonosan tájékozódó – russzista volt, de az új szöveg hajlékonyabb, könnyedebb, így a hosszú-hosszú Tolsztoj-mondatokat szinte maguktól értetődő természetességgel közvetíti, aminek nyertese egyértelműen ismét az olvasó lesz. A harmadik remekmű, a Feltámadás előző fordítója, Szőllősy Klára nemcsak szinte univerzális nyelvtudással rendelkezett (az orosz mellett – többek között – német, angol és francia műveket is tolmácsolt), hanem ráadásul kiemelkedő, sőt igen kreatív stilisztának is bizonyult. Méltóképp ennek tükrében értékelhetjük tehát azt, hogy Gy. Horváth László munkája a régebbivel mindig egyenrangú megoldásokat nyújt. Ezen túl pedig nagy – és jórészt behozhatatlan – előnye, hogy napjaink beszélt nyelvén szólaltatja meg Tolsztoj remekét (Szőllősy Klára fordítása csaknem hetven éve, 1954-ben jelent meg).
Tolsztoj legkimagaslóbb regényeinek korszerű magyar változata hatalmas lehetőség, ha tetszik, ajándék napjaink magyar irodalomkedvelői számára, mely a fordítói elhivatottság mellett a vállalkozó kedvű, igényes könyvkiadóknak (esetünkben az Európának, illetve a XXI. Század Kiadónak) is köszönhető.
Gy. Horváth László munkái emlékeztetnek bennünket arra, hogy magas szintű fordításkultúránk frissebbnél frissebb kiadások irigylésre méltóan gazdag választékát hozta létre. Például új tolmácsolásban olvashatjuk vagy hallhatjuk a színpadon Shakespeare jó néhány drámáját (mások mellett Eörsi Istvánnak, Nádasdy Ádámnak köszönhetően), továbbá Goethe Faustját (Márton László), Dante Isteni színjátékát (Nádasdy Ádám), Molière vígjátékait (Petri György), Csehov több művét (Morcsányi Géza) vagy Salinger emblematikus regényét (Barna Imre). – Súlyos nyelvi elszigeteltségünket a magyar olvasó általában véve sem érzékelheti: nagyjából az utóbbi fél évszázadban mindaz, ami a világirodalomban – de legalábbis Európában – figyelemre méltó műnek számított, az előbb-utóbb magyarul is megjelent. Belletrisztikai tájékozódásunk anyanyelvi feltételei ennyiben maximálisan adottak. Mindez azonban még fokozható: saját klasszikusainknak (Bánk bán, Csongor és Tünde, Az ember tragédiája) is van már – Nádasdy Ádám munkája nyomán – mai magyar „fordítása”.
De visszatérve Tolsztojhoz: egyáltalán feltétlenül helyes-e, ha őt olvassuk, ha tehát műveit – ráadásul újra és újra – lefordítjuk? A kérdés abszurdnak tűnik, újabban mégis lett némi időszerűsége. Nem is akármilyen, hanem elég rangos ukrán írók – például Okszana Zabuzsko vagy Jurij Andruhovics – bírálták élesen a nyugati értelmiség rendületlen elkötelezettségét a klasszikus orosz kultúra – benne mindenekelőtt „Tolsztojevszkij, e kétfejű szörny” (Andruhovics) – iránt. Zabuzsko érvelése szerint ugyanaz a társadalom hozza létre az orosz irodalmat és az agresszív, diktatórikus, gyarmatosító politikai rezsimet, ergo jól megfeleltethetők egymásnak: ennyiben tehát Tolsztoj vagy Csehov alkotásainak szeretete Moszkva imperialista propagandájára is fogékonnyá tesz.
Természetesen, mélyen érthető, hogy a kegyetlen agresszorral szembeni indulatok kivetítődnek kultúrájának emblematikus képviselőire is. Cseppet sem csodálkozhatunk tehát azon, hogy ha a könyörtelen megszállók, mondjuk, a kelet-ukrajnai Herszonban Puskint ábrázoló plakátokkal hirdetik a „szép új világ” eljöttét, ha tehát „Putyin harcba viszi Puskint” (Vonnák Diána), akkor a megtámadott/megalázott ukránok – logikus ellenlépésként – előbb-utóbb porba döntik a költőóriás még megmaradt szobrait is.
Noha feltétlenül azonosulunk az áldozattal, mégiscsak ajánlatos legalább jeleznünk, hogy állam – a hatalom –, a társadalom és az irodalom kapcsolata (a propagandaműveket leszámítva) jóval közvetettebb, mindenképp bonyolultabb annál, mint amilyet a jogos felháborodás vezérelte kritikák sugallnak. Persze, mindezt nyilván a neves ukrán irodalmárok is tudván tudják, de ők mostanság nem annyira elméleti kérdésekkel foglalkoznak, hanem mindenekelőtt a szó szerint halálos ellenségük kultúráját támadják. Ezért itt és most elegendő is, ha csak utalunk arra, hogy találóbbnál találóbb mondatok, bekezdések sokaságát idézhetnénk annak tanúbizonyságaként: Tolsztoj valójában szenvedélyesen gyűlölte az agressziót, korának rezsimjéről – egyáltalán a feudális orosz világ egészéről – mélyen lesújtó véleménye volt, emberképe pedig sokkal összetettebb annál, mint amit mai bírálói sejtetnek. Halhatatlan teremtményei – mint Natasa Rosztova, Anna Karenina, Pierre Bezuhov, Andrej Bolkonszkij, stb. – híven fejezik ki az ember korokon átívelő lényegének maradandó tartalmait. Lev Nyikolajevicset – hitelesen legalábbis – egyetlen diktatúra, semmilyen embertelen rezsim sem avathatja emblematikus alakjává. Művének lényege állna ellen az ilyen kísérleteknek. Utolsó nagy regényének, a Feltámadásnak az emlékezetes főhőse, Nyehljudov herceg egyebek mellett arra a megmásíthatatlan – és messzire, voltaképp egészen máig visszhangzó – következtetésre jut: „Oroszországban, ezekben a mostani időkben a becsületes ember egyetlen méltó helye a börtön”.
