A film történetéből ugyanezekkel a dialógusokkal készíthetett volna melodrámát, vígjátékot is. Hogyan alakította ki az intim ázsiai szerelmes művészfilmekre és az amerikai narratív filmekre jellemző tónust?
Ez a hangnem belőlem fakad, így mesélném el bárkinek a történetet. Az volt a célom, hogy a néző teljesen átérezze. Nem akartam, hogy túl komoly vagy túl könnyed legyen, hogy tragédiába vagy komédiába torkoljon. Csak az igazságot szerettem volna elmondani, azt nem kiszínezve. A film készítőivel a forgatás előtt és alatt is folyamatosan a hitelességről beszéltünk, arról, hogyan lehet egy ilyen történetet úgy bemutatni, hogy az valóságosnak hasson. Halálosan komolyak és szomorúak a karaktereim? Nem, ők csak élik az életüket, ugye? De nem is veszik félvállról az életet, hogy „haha, minden olyan vicces". Nem is tehetnék: néha nagyon nehéz helyzeteken mennek keresztül. Sok mindent kellett tennem azért, hogy úgy érezzem, minden valódi a filmben, és benne van mindaz, amit egy emberi lény megélhet. A film hangneme annak köszönhető, hogy következetesen ragaszkodtunk ezekhez a szempontokhoz.
Az Előző életek bizonyos mértékig az ön életére épül. Ez a személyesség a színészek érzékeny játékán keresztül egyértelműen átszűrődik.
Tényleg volt egy jelenet az életemben, amikor egy bárpultnál ültem a gyerekkori szerelmemmel és a férjemmel – ennyiben önéletrajzi a film. Ezen túl fikciós műről van szó. Ám amikor filmet készítek, színdarabot írok, az legalább három év az életemből, és a munka idején nem kapcsolom ki magam. Ha valamin dolgozom, akkor csak azon dolgozom. Ha közben nyaralok a férjemmel, akkor is csak arról beszélünk, hogy min dolgozom. Hinnem kell abban, amire ennyi időt és energiát áldoztam. Ez nem olyasmi, amit egy vállrándítással elintézhetek. A munkámat olyan alapvető módon kell gondoznom, hogy az igaz legyen, jelentsen nekem valamit úgy, hogy akár fájjon is, vagy tegyen boldoggá. Ebből a szempontból teljesen személyes történet az Előző életek.
Milyen volt az együttműködés a két régi szerelmest alakító főszereplővel? Ilyen összjátékot ritkán látni a filmvásznon.
Nem megkerülve a kérdést: a rendező munkájának része, hogy a színészek és a filmben dolgozók mindegyike támogassa az ő elképzeléseit. Tehát addig nem tudjuk megcsinálni a filmünket, amíg a színészek nem beszélik ugyanazt a nyelvet, amit a forgatókönyv és a rendező. Mindemellett nagyon fontos a színészeknek teret adni, hogy élhessenek azzal a tudással, amit én adtam a karaktereknek, hogy azokat a saját lelkükkel töltsék meg. Tehát nem arról van szó, hogy úgy instruálom a színészeket, mintha gépek volnának. Sokkal inkább arról, hogy minden porcikájukkal érezzék azt, amin a karakter egy adott pillanatban keresztülmegy. „Most látod először a barátodat, akit huszonnégy éve nem láttál”. A forgatókönyvben ezt úgy írtam le: ez olyan, mintha egy szellemet látnál, de a határtalan öröm egyszerre nyűgöz le és rémít meg. A különböző színészeknél a megvalósítás másképp fog kinézni, de tudom, mindezeknek az érzéseknek létezniük kell a színészben. A lényeg: a vízióval együtt legyenek a fedélzeten, tudjanak azzal eggyé válni. Aztán persze az alkotói elképzelés értelmezésének a munkáját is el kell végezniük. A forgatáson én azért vagyok ott, hogy megbizonyosodjak arról, amit el akarunk érni, az megtörténik, és ha szükséges, éljek az apró finomhangolások eszközével. Icipici változtatásokon múlik, hogy a történet pontosabban érthető, vagy kicsit titokzatosabb. A filmkészítés tulajdonképpen egy gigantikus és misztikus beszélgetés.
Nem hiszem, hogy a fantáziám korlátozna bármiben, de ne haragudjon, leírt forgatókönyv formájában nem tudom elképzelni a szavak nélküli párbeszédet, az évtizedek utáni újratalálkozást.
Pedig mindez részletesen le volt írva minden a forgatókönyvben. Mi az, amit az újratalálkozás pillanatában el lehetne mondani? Szerintem sok mindent egyszerűen lehetetlen. Mondhatnának ugyan valami konkrétumot, de minek? Az életünk nagy része – még a legnagyobb, legdrámaibb pillanatokban is – gyakran szavak nélkül zajlik. Számukra pedig ez nem is kicsit rendkívüli pillanat az egyébként teljesen hétköznapi életükben. És, amikor találkoznak, azt mondják: Wow! Ez az egyetlen szó, amit ki tudnak mondani, ha ezt egyáltalán szónak lehet nevezni. Inkább csak egy érzés. Pontosabban az érzés kifejezése.
Az Elmúlt életek egyik pillanatában boldog és felemelő, míg a következőben tragikus. Nem ezt szoktuk meg egy romantikus filmtől.
Mivel a műfaj, ahogy mondja „romantikus”, nagyon könnyű volna azt mondani, hogy az egész csak arról szól: „Melyik srác?”. Az én szándékom viszont az volt, hogy ez az elvárás megforduljon. Nem gondolom tragédiának, hogy a férfi, Hae Sung eléri azt, amiért érkezett, vagyis hogy bezárjon egy ajtót. Nora pedig – ha úgy tetszik, a rám épülő fiktív karakter – megkapja azt, amire szüksége volt: elbúcsúzik attól a kislánytól, akit Koreában hagyott hátra. Persze, egy történet lezárása, az elválás tragikus, de el kell fogadni: az ember nem élhet egyszerre tíz életet. Én úgy fogalmaznék: a film két szomorú és egy felemelő goodbye története.
Ezt még egy olyan cinikus alkat is megérti, mint én…
Egy cinikus magyar? Nem is értem!
Csak azt mondtam volna, milyen jó, hogy szeret beszélni a filmjéről.
De hát nem is szeretek! Azért beszélgetünk, hogy önnek és az olvasóinak örömet okozzak.
Rendben, akkor térjünk vissza a showbiz világához. Az Előző életek tavaly a Sundance-en indult, versenyben volt Berlinben, aztán a majdnem a világ összes filmfesztiváljára eljutott, önnel együtt. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
A legjobban annak örültem, hogy láthattam, az emberek nem csak az általam ismert kultúrákból képesek kapcsolódni a történethez, hanem azok is, akik olyan helyeken élnek, ahol nem ugyanazt a nyelvet beszélik, amit én. Számomra ez volt a legizgalmasabb: az univerzális dekódolás. Ha pedig azt nézzük, milyen jól megy a film a fesztiválokon, az azért öröm, mert ez azt jelenti, hogy még több ember fogja majd megnézni. Mert azért ne felejtsük el: ez egy nagyon kicsi, független produkció, nincsenek mögötte nagy pénzek. Ezért még mindig szüksége van a szájpropagandára. Szeretném, ha minél többen azt gondolnák: ez egy nagyszerű film. És ha az emberek szeretik, az szuper, mert én meg azt szeretném, hogy a filmet az egész világ lássa. De minden filmkészítő így van ezzel, aki az ellenkezőjét állítja, az még inkább!
Infó: Előző életek. Forgalmazza a Mozinet
Névjegy
Celine Song dél-koreai–kanadai filmrendező, dráma- és forgatókönyvíró. 1988-ban született, az Egyesült Államokban él. A 2023-as Sundance Filmfesztiválon mutatták be első rendezői filmjét, az Elmúlt életeket amely eddig 55 fesztiváldíjat kapott.
