Az elmúlt közel nyolcvan évben, a második világháború után, amikor Magyarországot is a szovjet befolyási zónához rendelték, elindult a sajátos, jelzős szerkezetekkel végrehajtott, politikai megbélyegzésnek ható és büntetőeljárási okoknak megfelelő minősítések sora.
Voltunk irtani való bolsevikok, hű kommunisták, árurejtegetők, szabotőrök, kapitalisták, sötét reakciósok, a klerikális reakció képviselői, kémek, fasiszták, ellenforradalmárok, hazaárulók.
Voltunk tiltottak, tűrtek, támogatottak, megalkuvók, jelentők, spiclik, reformerek, másként gondolkodók, az iskolai osztálynaplóban x-szel jelölt értelmiségi diákok, esetleg c-sek.
Azután jött az ezredforduló, amikor is iratok garmadáját semmisítették meg, mintegy visszaállítandó a magyar nyelv ékes-veretes múltját, megtisztítandó ezektől a dicstelen minősítésektől. A jelzők, jelzettek, jelzős szerkezetek jó része azonban a történeti levéltárba került, és kutathatók, vagy nem. Hozzáférhetők, vagy nem.
Úgy tűnik, a negyed százados új rend igyekezett egyszerűsíteni a gondolkozókat. Már csak hazaáruló van, valamint vallásellenességről, és/vagy üldözött kereszténységről szólanak a szólók. A nem hívőkre és mindazokra akasztják e jelzőket, akik másként, a fő sodortól, a kijelölt iránytól eltérően gondolkoznak, másfele is néznek, más a véleményük, és azt el is merik mondani.
Ami a vallásellenességet illeti, annak is sok évezredes múltja van, de ha csak a magyar történelmet vizsgáljuk, akkor 1050-ben Esztergomban már zsinagóga épült, majd 1092-ben I. László a szabolcsi zsinaton hozott törvényei már megtiltották a zsidók házasodását keresztény nőkkel. A folyamat a Dunába lövéssel, a holokauszttal végződött - gondoltuk, de a Közel-Keleten ma sincs nyugvás. És bizonyos „hazafi” körökben itthon sem. Jó lenne, legalább azzal tisztában lennének, hogy a hazafiság és a hit, a vallások, vagy éppen a vallástalanság egyáltalán nem zárják ki egymást. De ez színvonal kérdése. A hazáját mindenki szereti, felekezettől függetlenül, az államát már kevesebben. Nem ugyanaz!
De ha a kereszténységet nézzük, az alakuló Szovjet-Oroszország élen járt az üldözésben. Templomrombolások, papok, pópák gulágra küldése. És később, a Szovjetunió megszűntéig sem volt egyszerű a hívőknek a vallásuk gyakorlása. Magyarország is hű követője volt a nagy testvérnek, perek, meghurcolások, jelentések bőven voltak.
Ezek voltak a klasszikus, igazi vallásüldözések.
De ma kiállni azzal, hogy vallásellenesség, keresztényüldözés van Magyarországon, bármi legyen is a mondvacsinált ok, számomra értelmezhetetlen. Ilyesmi akkor hangzik el, amikor már nincs ésszerű magyarázat arra, ami a mindennapokban történik. Ez lenne a közös nevező? Silány.
De lenne megoldás. Legyen már elég ebből az útszéli, hamis, igaztalan, modortalan, színvonaltalan, méltatlan, udvariatlan módból, a köpködésből, mutogatásból, becsületsértésekből, a kibontakozó paranoiából, ami már oda-vissza eluralkodott. Nem vezet jóra.
Ha végre az unortodox viselkedést - és ami nyelvi fordulat véletlenül még kimaradt - sikerülne ürgebőrbe varrva leúsztatni a Dunán, és még csak árvízre sem kellene várni, szóval akkor talán vége lehetne a meggondolatlan vagdalkozásnak, és jutnánk is valamire.
Egyszerű, mint a kőbalta. Vagy nem?
A szerző agrármérnök
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.