Szívszélhűdést kapok a halálkerék számoktól, pedig sokat láttam már belőlük. De újra és újra izgalomba jövök tőlük, ugyanis nem véletlen az elnevezés. Nem lehet biztosító loncsot használni, hiszen nagy sebességgel forog a hatalmas fémmonstrum, amibe belegabalyodna. Végzetes lehet, ha az artista hibázik. Simet László – ő az, aki magas-dróton ment keresztül a Duna felett – úgy tanulta meg ezt a mutatványt, hogy Londonban meg is halt attrakció közben egy artista, és a cirkusz igazgatója felhívta, történt ami történt, de neki szüksége lenne egy ilyen attrakcióra…
A hétfőn befejeződött XV. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon Andrei Pogorelov jóvoltából előre-, hátra- és piruett-, azaz szépen megtekert szaltót is láthattunk, a világon egyedülálló módon a halálkeréken. Amin Simet egyenes derekú elegáns úriember. Pogorelov bevadul, ő a hős macsó, akinek a kísérőzenéje is hangosan tombol. Mind fontosabb az artisták viselkedésmódja, ha úgy tetszik, színészi teljesítménye. De miért vállalnak életveszélyt? Mert ez mindig hozzátartozott a cirkuszhoz, és mert helyettünk is bátrak. Vagy éppenhogy ők is nagyon félősek voltak, és gyakorlás közben győzték le a félszüket, amivel belénk is sikerülhet némi bátorságot önteni.
A cirkusz ugyanúgy működik, mint bármelyik más művészet, példákat, választási lehetőséget ad. Aztán, hogy ezekből mi ragad ránk, az már rajtunk is múlik. Hősként valószínűleg ritkán viselkedhetünk, ha egyáltalán alkalmasak vagyunk rá. Az elég valószínűtlen, hogy ugródeszkáról hét ember magasságban szaltózzunk, mint ahogy a mongóliai Troupe Zola artistái csinálják, olyan nagyon még csak meg sem inogva, mert magabiztosan teszik a dolgukat, remek közöttük az összmunka, megbíznak egymásban. Mutatósan, szép jelmezben szelik a levegőt, tartják egymást. Hősként, némiképp felettünk állóként viselkednek. De olyanoknak nyugodtan képzelhetjük magunkat, mint Buti Olivér és Jagudits András (Pal's Compagnie), akik tavaly végezték el az artistaképzőt. Szintén deszkaszámot csinálnak, de sima edzőcipőben, vászon nadrágban, fehér ingben. Nyilván nem véletlen, hogy olyan szerelésben lépnek fel, ami kortól, nemtől függetlenül, bármelyikünkön lehetne. Így igen könnyű velük azonosulni. Ők nem gigászokat, hanem a hétköznapi embereket jászanak. Két srácot, haverokat, akik egymást froclizzák, zrikálják, piszkálódva is inspirálják a másikat. Közben mint két fékezhetetlen rosszcsont kölyök, élvezettel ugrabugrálnak a deszkán. Egyikük akár csaknem a kupola magasságáig lendíti a másikat, aztán mintha mi sem lenne természetesebb, átfut alatta, míg a partnere a deszka másik oldalán huppan le, hogy esetleg onnan lódítsa el a társát. Örökmozgók és örök vidámak, áradó humoruk van, lerí róluk, hogy halálra élvezik amit csinálnak, bár ez minden bizonnyal kemény, akár fájdalmas gyakorlással jár. De szám közben szinte megmámorosodnak, csaknem extázisba kerülnek, és ez átragad a közönségre. Imádják őket, szeretetáradat zúdul feléjük, amit visszasugároznak a porondról, így boldogsághormonok szabadulnak fel. Igen jelentős az artistateljesítményük és figyelemre méltó a kiegyensúlyozott személyiségük, remek formában, alkotóállapotban vannak. Ez a szám az egyike volt azoknak, amiket fenntartás nélkül szerettem. Úgy hallom, a fesztiválon „lábon” elkeltek, külföldi szerződésajánlatokkal két évre előre betelt a naptárjuk. Ez a fesztivál egyik értelme. Kétszáz külföldi igazgató, menedzser volt itt, lesték mi vihető ki a piacra, és éltek is a lehetőséggel. A nemzetközi zsűrin kívül a magyar utazócirkuszok igazgatói is díjakkal honorálták a teljesítményeket, ők is nyilván szívesen csemegéznek a számukra elérhető kínálatból.
A nemzetközi zsűri kiadott egy különdíjat, amit szívet melengetően humánusnak tartok. Az elnök, Peter Dubinsky mondta is, hogy Donnert Alfons, a legendás Donnert cirkuszi dinasztia nyolcadik generációjának tagja, a diabolo-számával könnyeket csalt a szemükbe. Alfons láthatóan down-szindrómás. Ennek ellenére, hatalmas koncentrációval, látványos kunsztokat csinál. Játékos élvezettel dobálja a levegőbe és kapja el kis instrumentumait. Időnként hibázik, de nem jön zavarba, csinálja tovább, amit eltervezett. Artistateljesítménye értékelhető, de nem világszám. Az emberi teljesítménye, az akarata, a hite abban, hogy betegsége ellenére sok mindent meg tud csinálni, megállja a helyét a közönség előtt, az viszont igenis világszám! Gyönyörűséges példája annak, hogy valaki vertnek tűnő helyzetből kihúzza magát a gödörből és talpra áll. És ez már mindannyiunk számára tanulság. Ezt is tudja a cirkusz. Nem véletlen, hogy a közönség egy emberként pattan fel a helyéről, és meghatottsága, tisztelete jeléül állva tapsol neki, ahogy még több produkciónak is, hiszen magas az általános színvonal.
Diabolót láthattunk vérprofi változatban is. A Tajvanról érkezett művészek (Walker Diabolo) elképesztő, fantáziadús alakzatokban dobálták a csaknem partnereiknek tekinthető „játszótársaikat”, egymástól könnyedén vették át vagy kapták el szédületes magasból őket, lendületesen, mindinkább felgyorsulva, szédületes ritmusban. Fergeteges tempóból nem volt hiány a húsz artistát mozgató kínai bicikliszámban (Kínai Nemzeti Akrobatacsoport) sem. Keresztül-kasul nyargalásztak a porondon, egy vagy két kerékpárra jó néhányan „feltornyosultak”, és így száguldottak. Van egy olyan attrakciójuk, amit még nem láthattunk Magyarországon. Egymásután, szép hosszú sorban bringáznak az artisták, és egyik társuk velük szemben a hátukon fut, olyan laza könnyedséggel, mintha ez a lehető legtermészetesebb volna.
Szinte elképzelhetetlennek tűnik, de a cirkusz dolga az is, hogy képzelőerővel, vasakarattal, határtalan fantáziával és roppant kitartással megvalósítson olyasmiket is, amik lehetetlennek tűnnek. Hogy szórakozva ámuljunk, hogy esetleg a mi fantáziánkat, tettrekészségünket is beindítsa a magunk területén. Létezni, élni, küzdeni, játszani, összetartani, szeretni tanít. Ettől magas rangú művészet akkor is, ha ezt még sokan mindig nem fogadják el. Persze a cirkuszban is temérdek a gagyi, de ez más műfajokra ugyancsak igaz. A nemzetközi fesztiváloknak az a feladatuk, hogy megmutassák a magas rendűségét. Hogy ez nálunk már tizenötödik alkalommal történik meg, abban döntő szerepe volt Kristóf Istvánnak, aki 24 évig igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt, 25 esztendeig szerette volna, de sajnos nem önszántából távozott. Egy igen szerencsétlen kitérő után Fekete Péter vette át a direktori posztot és a fesztiválrendezés stafétabotját. Szép gesztus volt tőle, hogy beszélt pár mondatot arról, hogy a halála miatt most először nem lehet itt a fesztiválon Kristóf. Mire a közönség megint csak felugorva a helyéről, álló vastapsban tört ki. Egy jelentős artista- és cirkuszvezetői pálya egyöntetű elismerése volt ez.
Mind vitatottabbak és egyre inkább fogyóban vannak a korábban a cirkuszhoz evidensen hozzátartozó állatszámok, pedig többet ismerve közülük, tanúsíthatom, hogy az artisták jelentős része családtagként kezeli az állatait. A fesztiválon két minden „gyanú” felett álló állatszámot láthattunk. Az olasz Alex Giona ritkaságszámba menő, halk, lírai lószámában csaknem diskurál csodaszép paripáival, akik csendesen, szeretetteljesen még egymásra is hajtják a fejüket. Az ugyancsak olasz Elisa Cussadie papagájai színpompásan röpködnek a fejünk felett is, majd készségesen, csaknem megnyugvással visszaszállnak „barátnőjük” kezére.
A fesztivál megmutatta a jövő korosztályát is. A régi és szerteágazó cirkuszdinasztia tagja, Ádám Henrik kiskölyökként elszánt vagánysággal magas-drótozik. Az egyetlen magyar légtornászszámban, a Flying Weiss Juniorban már egy kislány is tündököl. Az artistaképzősök nulladik napon előadott Diótörő diadala című produkciójában jó néhány szám látható, ami már több mint ígéret. A nagyon is a hagyományokon alapuló cirkuszművészet állja a sarat, bár temérdek nehézség árán, de megújulva, ismét és ismét kivirulva tovább él, tovább nemesít testet és lelket.