Semmi bajom a krimivel, de nem vagyok a műfaj rajongója. Valahogy sajnálom rá az időt. Főleg, ha sorozatban kínálják. Minek vesztegessek hosszú órákat napokig azért, hogy megtudjam, a százmilliomodik ügyben milyen ügyesen talál rá a százmilliomodik nyomozó a százmilliomodik gyilkosra. Meg nyomasztó és kissé taszító is a dömping, hogy alig lehet találni a krimiken kívül mást a nagy filmes portálokon. Rázúdulnak az emberre a címoldalon, mindegyik olyan ajánlóval, mintha kuriózum lenne. Ilyen titokzatos gyilkosság, olyan fantasztikus bűntény, ilyen helyszínelők, olyan rendőrségi csoport, ilyen detektív, olyan magánnyomozó… Nem, kösz, beérem Colombóval, jöjjön inkább Tolsztoj, Joyce vagy a Sátántangó! Nem mintha az utóbbiakkal tölteném annyit a szabadon maradt időt, ami csak telik, telik azzal, hogy az ember töpreng, mivel is teljen.
Nemrég azonban különös dolog történt. Okostévémet próbálgatva fölmentem a Netflixre, és gondolkodás nélkül rákattintottam a Top 10-es tévéműsor-lista élén álló akármire, amely Nem versz át címmel illegette magát. Természetesen nem történt csoda, egy krimibe pottyantottam magam. Diákok követnek el valami baljós, álarcos szertartást, aztán ugrás, temetésen vagyunk, gazdag polgári közeg, Mayának lelőtték a férjét, gyászol, katona volt, a múltjából is emlék nyomasztja. Majd egy otthoni videófelvételen váratlanul feltűnik a férje. Mégsem halt meg? Hol van? Mi történt? Hát az történt, hogy ott maradtam a fotelben, és végignéztem egyben a nyolc részt. Soha nem fordult még ilyen elő. Beszippantott a ritmus, a karakterkészlet, a bonyolódás, a fordulatok időzítése. A jól duruzsoló kriminyelv.
Talán az újév kezdete volt az igazi varázsló. Amely pár napig egy kicsit mindig új élet ígérete. Gyermeki, rácsodálkozós, elfogadó. Az ember hagyja, hogy kézen fogja a neves krimiszerző, Harlan Coben sztorija, és megy vele függőségéből kitörni próbáló, szakadt nyomozóhoz, Maya és családja múltjába, cég álszentségébe, csalásába, háborús élmény traumájába. A műfaj rajongóinak megjegyzéseiből, recenzióiból aztán kiderülhet, hogy mindez sablonhalmaz, steril, szinte azonnal meg lehet fejteni a rejtélyt. Igen, bizonyára így van, ha jobban belegondolunk. Erről a Mayáról (Michelle Keegan) valóban nehéz elképzelni, hogy egykor helikopterről lövöldözött, s talán bármi mást is, amit csinál. Nehéz elképzelni, de mégis jó nézni. Mert a sorozat szégyentelenül tisztességesen meg van csinálva. Nem sejtet többet annál, amit ad, nem terhel funkciótlan hitelességgel, álszociografikus közegábrázolással. Megfelelő hangulatban simán, sőt, élvezettel végig lehet nézni, máskor meg, főleg krimiktől telítetten, simán abba lehet hagyni.
Azoknak, akik más, a megbízható komfortcsomagolástól eltérő krimiízekre vágynak, és dobog bennük kelet-európai szív, nem kell sokat keresgélniük. A netflixes Top 10-ben a Nem versz át mellett ott a Forst nyomozó. Egy kemény lengyel őrület a Tátrából. Sablonokban azért itt sincs hiány. A címszereplő (Borys Szyc) az agyongyötrődő, pirulázó, nehéz sorsú, önfejű, felfüggesztett, nőgerjesztő detektívek csoportjából való, segítője egy mindenre kész újságírónő (Zuzanna Saporznikow), adott a rituális sorozatgyilkosság, a szálak a múltba vezetnek. A Remigiusz Mróz könyvei alapján készült produkció alkotói azonban mindent elkövetnek, hogy egyedi élményt csiholjanak mindebből. Csipegetnek persze innen-onnan, főleg a skandináv krimik világából, erősen építenek a Tátra és egy kemény, periferikus lét egzotikumára. De leginkább az elbeszélés tempóját tekerik előszeretettel maximálisra. Minden feleslegesnek ítélt elemet kihajítanak, a töredezettség akkorákat zökkent a történeten, mintha kátyúkon haladnánk. Ami fokozza a közegábrázolás szikárságát is. Igen, emberek, ez nem a kommersz, arctalan Nyugat, hanem a mi ijesztően gyönyörűséges, vérnyomorult Kelet-Európánk. Aki nem koncentrál megfeszülten, gyorsan elvész ebben a rideg lüktetésben. Rágcsákat majszolva, kávét, kólát szopogatva biztos nem lehet követni az eseményeket, a szereplők múltbeli sorsát, kapcsolatait. A görcsös formabontogatás azonban nem varázsol semmi eredetiséget a sorozatba. A kelet-európai motívumok üresen, helyenként szuvenír-szinten harsognak, nem jönnek elő belőlük olyan sajátos, olykor finom iróniával fűszerezett ízek, amilyenek például az orosz Éjszakai őrség vámpírfantasyjét oly sikeressé tették.
Nem lehet persze mindenki Hitchcock, ritkán születnek olyan legendák, mint A tetovált lány. De a krimik végtelen tengerében úszkálva általában elég, ha nem túl hideg, kék színű és sós a víz.
