Sűrű napjai voltak a köztársasági elnöknek. Volt, amikor a kormánypolitikával való idilli egyetértésben gyönyörködhettünk, és volt, amikor az idillt illetően bizonyos kérdőjelek is felmerültek. Épp most, amikor a miniszterelnök a „mély nemzeti gondolatok” kivételes összetartó erejét méltatta pénteki rádióinterjújának filozófikusabb szakaszában. Mindig van ilyen rész, a nem kellően fejlett népcsoportoknak is látniuk kell, hogy az első számú vezető nem az anyagi érdekek sarában dagonyázik. Arra ott vannak a barátok, akik a reggeli interjú idejére már meg is lelték a koránkelőknek járó aznapi aranyukat.
Csak remélni tudom, hogy a köztársasági elnök is hallgatja a pénteki szózatokat, és tisztában van vele. ő sem beszélhet ki a nemzetből, valamint az azt megtestesítő Orbán Viktorból. Kivéve, ha direkt erre kérik.
Na, épp ez az, amiben az ország népe kissé el bizonytalanodva.
Folyik a találgatás: előre megbeszélt szereposztás részeként mond kicsit mást, teszi máshová a hangsúlyt (főleg a külpolitikában) Novák Katalin, mint korábbi pártelnöke, vagy maga látja kicsit másképp a dolgokat. Metaforikusan szólva, szorítja-e még a fülét az a bizonyos böhömnagy narancssárga fideszes fülbevaló, vagy legalább az egyiket már kilazítaná olykor-olykor.
A találgatásokra újabb okot adott, hogy a miniszterelnök és az elnök együtt teáztak. „Volt miről beszélni”-írta az utóbbi a Facebookon, a nemzetközi helyzet „fokozódására” utalva. Jó, de mégis mit beszéltek meg? Esetleg - mint Szent-iványi feltételezi a Népszavában - azt, hogy kicsit vissza kell venni a Putyin-barátságból, különben Meloni pártja nem lép közös frakcióba Orbánéval?
Nézem a képet: szép mosolyok, szép porcelán, az elnök pulóverjével színben harmonizáló szép virágcsokor. A kötetlenséget jelzi, hogy Novák Katalin haja most leeresztve, nem a protokolláris kontyban. Orbán viszont talpig sötét öltönyben, mutatván, hogy komolyan kell venni, amit mond..
Ilyen teázós jelenetre gyerekkoromból emlékszem, a „Nyugtalan boldogság” című szovjet operettből. Ott a tea dicséretét („Igyál tehát,/ finom teát!”) Melis György is zengte, a „Vidám balalajkához” (isten bizony így hívták) teaházban. Orosz téma körül foroghatott most ez a teázás is.
De a boldogság most is nyugtalan: ki tudja, mennyire voltak őszinték a mosolyok.
Bár történt olyan esemény is, amikor a képzeletbeli elnöki fülbevalók egy ütemre himbálóztak a kormányzati fuvallatokkal. Az elnökasszony is illendően fölköszöntette a friss párttag Győzikét az 50. születésnapján, épp, ahogy Szijjártó is tette. (Nem akarok célozgatni, de ha esetleg fel tetszenének írni a naptárba: az enyém július 20-án lesz. Remélem, nem baj, hogy már nem az ötvenedik.)
De az elnökasszony találkozott az élete-halála fölötti rendelkezés jogáért küzdő Karsai Dániellel. Tényleg más hangon beszélt, mint az őt a parlamentben semmibe vevő fideszesek. És ha igen, következik-e ebből valami? És ha következik (mondjuk egy nyilatkozat, no pláne egy törvénykezdeményezés, amihez az elnöknek joga van), akkor ezt előre egyeztette a közvéleményt folyton kutató miniszterelnöki stábbal, akik ebben látnák az eddigi merev és embertelen álláspontból való kihátrálás lehetőségét? Még egyszer mondom: a köztársasági elnök nemhogy törvényt, de még alkotmánymódosítást is kezdeményezhet az országgyűlésben. Bár -legalább most az egyszer - megtenné!
Amúgyis azt hiszem, az igazság valahol középen van az „Orbán bábjának szerepjátéka” és az „önálló hangot kereső elnök” képe között. Novák Katalin nyilván semmi komolyabbat nem lép a kormányfő nélkül – nem erre választották ki. De a jó rendező a színházi szereposztásnál is figyelembe veszi a színészek alkatát. Nem az kapja Júlia szerepét, akinek a dadát kellene játszania, és nem a naívával alakíttatják Mirigyet a Csongor és Tündében vagy Gertrudist a Bánk bánban. Novák Katalinban valószínűleg van némi természetes empátia, és arra is komolyan hajlik, hogy (Orbánhoz képest) határozottabban kiálljon a megtámadott Ukrajna mellett. Nem hazudik tehát, ha ennek jelét adja. De nem egyedül rajta múlik, mikor tartja a kormányfő ezt tolerálhatónak vagy akár hasznosnak és célszerűnek, mikor gyullad fel az elnök számára a zöld lámpa.
Most felgyulladt. Karsai ügyében talán, a davosi világkonferencián Ukrajnáról mondottoknál biztosan. Itt Novák arról beszélt, hogy az agresszor „Oroszország nem győzhet”, míg Orbán itthon azzal szokott érvelni: „Ukrajna nem győzhet”. Ez elég nagy különbség, akkor is, ha az elnökasszony azt fogalmazta meg, aminek történnie kell, a miniszterelnök meg azt, ami szerinte történni fog, és ami mintha egyáltalán nem volna ellenére.
A köztársasági elnöki funkció a magyar alkotmány szerint sosem volt túl erős. De annál erősebb, mint ahogy használják. Számos jogkör tartozik hozzá. Sem Áder, sem Novák nemigen élt velük. Schmitt Pál pláne nem. Egyszer valaki megpróbálhatná. Mi történhetne vele? Orbán a nagyon látványos haragot nem engedhetné meg saját kreatúrájával szemben sem. Kínos volna neki. Még Matolcsyba sem rúgott igazán nagyot.
Persze, lehet tovább teázni decensen a „Vidám balalajka” hangja mellett is.
A szerző volt parlamenti képviselő
–
A cikkben megjelenő vélemény nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.