A piaci alkalmazkodás és a liberális jogállam működésének folyamatos korlátozása, a döntések centralizálása terén határkő volt 2020. március 11. A Covid miatt bevezetett járványügyi készültség elrendeléséhez szükséges különleges jogrend (veszélyhelyzeti szabályozás) kihirdetése jelentette a valóságos „nagy ugrást” a vezéri hatalomra, a szervezett káoszra és az ország javainak megkaparintására épülő Orbán-rendszer totális kifejlődésében.
A trükköt azóta megszakítás nélkül alkalmazzák: az Országgyűlés működését és a szabadságjogok gyakorlását korlátozó veszélyhelyzetek, a különleges jogrendi szabályozások sorban követték egymást. Általuk fokozatosan fölénk tornyosult az évszázada Oroszországban kifejlődött hadikommunizmusra emlékeztető új rendszer: a „hadikapitalizmus” rendszere. Ebben a jogállam épületének szétbombázása mellett a termelés, az elosztás, az árképzés, a finanszírozás „parancsnoki magaslatait” állami komisszárok szállják meg, akiknek statáriális joguk van a megszokott polgári viselkedés felfüggesztésére, a helyesnek vélt magatartás kikényszerítésére, az államilag szervezett káosz maradéktalan fenntartására.
A NEMZETI FASZÁLLÍTÓ KÖZPONT VEZÉRE. Ahogy a hadikommunizmus (1918, Oroszország) is az ágazati-szakmai központok (centri) és főigazgatóságok (glavki) létrehozásával kezdődött, úgy a hadikapitalizmus is mesterségesen kiagyalt, megbízható elvtársakkal feltöltött parancsnokságokat ültetett az önálló működésre képes, ahhoz szokott intézmények nyakára. (Ilyen például az oktatásban a Klebelsberg Kunó Központ, a kórházak fölött a Kórházi Főigazgatóság, a kutatóintézetek nyakán a Magyar Kutatási Hálózat, az önkormányzatok fejére nőve a megyei kormányhivatal, stb.)
A mindenhez (is) értő miniszterelnök hatalommániájától vezetve kormánya eszement módon kezdte elvonni a szocialista gazdasági reformok idején nehezen kicsikart döntési-működési önállóságot. Egyre nagyobb egységekbe egyesítette, egyre nagyobb hatalmú sündisznócskák alá szervezte az intézményeket, állami cégeket. Mindenütt állami behemótok vagy államtól függő irányítási láncolatok jöttek létre. A létrehozott központok a legapróbb részletekig beavatkozhatnak, szabályozhatják alárendeltjeik életét. A vezér a faszállítókat néha ordítva, néha karácsony előtti ajándékcsomagokkal elbűvölve tereli karámjába, egy azonban tény, hogy az észszerű döntésekre nincs már lehetőség; legyen az akár a betört ablaküveg pótlása, amit a fővárosi központ rendel meg Csajágaröcsöge iskolájába is, vagy a törött vasúti sín cseréje, aminek pótlására a távoli vasútvonalat szétbarmolva cipeltetik át a faszállítókkal a vasat.
ŐRÜLT KÖZPONTOSÍTÁS, A KÖZPONTOSÍTÁS ŐRÜLETE. Ennek a „túlzott központosításnak” a bemutatására vállalkozott Kornai János – az azóta megszűnt Népszabadságban megjelent – „Számvetés” (2011.), majd „Központosítás és kapitalista piacgazdaság” (2012.), valamint az Élet és Irodalomban közreadott „U-kanyar Magyarországon” (2015.) című írásaiban. Ezekben részletesen elemezte, hogy a központosításnak egyetlen célja az ellenállás lehetőségének megszüntetése, a piramis csúcsán álló vezérhez való szolgai alkalmazkodás kikényszerítése.
Kornai külön nem emelte ki, pedig könnyen kikövetkeztethető, hogy a valóságos cél az erőforrások fölötti korlátlan rendelkezés, az állami javak magánzsebekbe irányítása. Ez valósult meg az oktatástól az egészségügyi szolgáltatásokig, a múzeumoktól a színházak irányításáig, a temetkezésektől a gyógyfürdőkig, a helyi önkormányzatoktól a fegyveres testületekig, a dohánykereskedelemtől a szelektív hulladékbegyűjtésen át az autópályák működtetéséig. A piaci verseny szinte valamennyi területen korlátozottá vált, a kormány nemzeti bajnokokat, kegyenceket jelölt ki. Kedvencei különleges pozícióra formálnak jogot minden területen, legyen az a pénzintézeti szektor, a turizmus, az építőipari megrendelések, a közbeszerzések szervezése vagy a természetvédelmi területek felszámolása és megszerzése.
A PÉNZÜGYI SZABÁLYOZÓKTÓL A TERVUTASÍTÁSIG. A hadikapitalizmus minden észszerűséget nélkülöző rendszerében az – egyelőre magántulajdonú - vállalatok, a háztartások és a költségvetésből gazdálkodó intézmények elveszítik józan tájékozódó képességüket, ezért az adott időszakban elérni kívánt központi célt akciózással és kampányokkal igyekszik a sötét szobában két fekete macskaként játszadozó miniszterelnöki központi agy megvalósítani. Előre kiszámíthatatlan módon váltakozik a kiadási előirányzat zárolás és a pénzeső, a kamatcsökkentés vagy a hüvelykszorítóként alkalmazott pénzelvonás. Visszatért a „húzd meg-ereszd meg” lüktetése, igaz, szómágiával folytatott kampányokkal, amihez mindig akad ügyeletes „jobb-” (Matolcsy) vagy „balkéz” (Nagy Márton).
A miniszterelnök szájából egy szegény kisgyermek panaszait idéző csacskaságok (háborús meg szankciós infláció) meg minden értelmet nélkülöző magyarázatok (pozitív nullát kell elérni) özönlenek, ezek ismerősen csengenek mindazoknak, akik átélték a szocializmus évtizedeit, így ők előrelátóan a központi akciók és kampányszlogenek, valamint a kijózanító folyományok áradására számítanak. Az árbefagyasztásra (benzinársapka), a rezsivédelemre és annak következményeire: a vonalas infrastruktúra szétrohadására (csőtörések, szolgáltatási korlátozások), a költségvetés növekvő hiányára, a '70-es évek eladósodásának megismétlődésére.
Ahogy az értelmetlen központi beavatkozás hatására fogynak az anyagok meg a szakemberek (orvosok, tanárok), úgy kerülnek elő a várólisták (magyarán az orvosi beavatkozások szüneteltetése), úgy halmozódnak a kifizetetlen számlák és válik újfent gyakorlattá a sorban állás, és úgy lesz megszokott az orvosok és tanárok átvezénylése.
Ismerős az ágazati meg a funkcionális miniszterek osztályharca is. Először csak az értelmetlenül pufogtatott frázisokba öltöztetett makro-célok tűnnek fel (2030-ig utolérjük Ausztriát), hasonlóan ahhoz, ahogy Hruscsov idején az „utolérni és túlszárnyalni” (dognaty i peregnaty). Ezt követően – ahogy egy rendes tervgazdaságban – ágazati célokat jelölnek ki (800 kilométer autópálya, villamosépítés Hódmezővásárhely és Szeged között, Európa elektromos autógyártó központja leszünk), aztán következnek az egyes szervezetek által teljesítendő tervmutatók. Végül helyreáll a meghaladott régi szemét.
A SZABAD GONDOLATTÓL A SZABAD PÁLINKAFŐZÉSIG. Ahogy a hadikommunizmus bevezetéséhez meg
a szocializmus fennmaradásához elengedhetetlen volt a korlátlan vodkaivás szabadsága, és a rendszer akkor dőlt össze, amikor korlátozták a vodkázást, és a tisztánlátást hirdették (glasznoszty), ugyanígy a szabad pálinkafőzés és a lebutított oktatás a hadikapitalizmus eszköze és alapja.
Jó előre tudható volt, hogy a sokféle tankönyv használata helyett bevezetett egyetlen hivatalos változat az érdeklődés, a tudás tiszteletének kivezetését szolgálja. Világos volt az is, hogy a múzeumok tömeges bezárása és összevonásuk (a Közlekedési, az Iparművészeti, a Hadtörténeti, a Természettudományi múzeumok bezárása, illetve a Szépművészeti meg a Nemzeti Galéria, esetleg a Nemzeti Múzeum és a Természettudományi meg az Iparművészeti Múzeumok összevonása) azért történik, hogy a közönség érdeklődése a kultúra iránt lelohadjon. Az új jelszó, hogy „Járjanak ezután kocsmába!”, egyúttal biztosítja az őrzött műtárgyak elkallódásának lehetőségét. Ne Bartók, Jedlik Ányos, Ganz Ábrahám, az Esterházy kincsek, hanem a pálinka legyen hungarikum.
A könyvkereskedelem vezető cégének (Libri) megszerzése az olvasás kultúra egycsatornásítását és ezzel egyidejű ellenőrzését célozza; ezt egészíti ki a gyermekvédelmi „fólia” törvény fenyegetése. Mindez világossá teszi, hogy visszatér a szocializmus mondása, miszerint „az értelmiség előtt két út áll, az egyik járhatatlan, a másik az alkoholizmus”. Az iskolák tömeges egyházi kezelésbe adása a sokszínűség megszüntetését, a szekuláris gondolkodásmód eltiprását készíti elő, ami persze előbb-utóbb az iskolai képzés hanyatlását vonja majd maga után. Tanulmányi versenyek helyett pálinkaivó versenyeket rendeznek majd, ahol a miniszterelnök és veje léphetnek elő fővédnökké.
A MAGYAR HADIKAPITALIZMUS ÉS AZ EURÓPAI UNIÓ ANTIMÓNIÁJA. A hadikommunizmust a fegyverek, Magyarországon a szovjet szuronyok stabilizálták. Ezzel szemben a kiépült magyar hadikapitalizmus nem tudna fennmaradni az Európai Unió közös piaca nélkül. Ahogy a hadikommunizmus lényege az önellátás, az autarkia, úgy a kapitalizmus, még a hadikapitalizmus is a korlátozott piaci mechanizmusok, a végsőkig kiszorított piaci verseny ellenére sem lehet bezárkózó, nem épülhet az önellátásra, nem zárhatja le sem az áru-, sem a pénzpiac előtt a határokat.
Ez a magyar hadikapitalizmus valóságos paradoxona. Egyetlen pillanatig sem maradhatna fenn a kegyencekre, kijelölt nemzeti bajnokokra alapozott magyar hadikapitalizmus, akármennyire sikerülne is a magyarországi lakosok vásárlásaitól függő iparágakat (vendéglátás, kiskereskedelem, telefónia, gáz- és áramszolgáltatás, turizmus stb.) megszerezni és ezáltal a magyar lakosság véréből és zsírjából a hadikapitalizmus hadiszállítóit, a mészárosokat, a garancsikat és a többi oligarchát jól tartani.
Magyarországot, a magyar hadikapitalizmust az uniós tagság stabilizálja. Az a tény, hogy Magyarország tagja egy hatalmas nemzetközi piacnak, vámuniónak és ezzel közvetve az európai pénzügyi rendszernek, teremti meg a stabil működés feltételeit. Az itt letelepedett multik leányvállalatai nélkül a magyar hadikapitalizmus nem tudná exporttal ellentételezni a behozatalt, nem lenne érdeklődés újabb tőkebefektetésekre az uniós tagság hiányban.
A piacnak ugyanis nincs inherens, természetes határa, csak a tranzakciós költségek szabják meg, hogy hol, milyen nagyságrendben és mekkora piacra érdemes belépni, termelni, elosztani. Határa csak az államnak, a hadikapitalizmus állami erőszakmechanizmusának van. Ám ha lezárja a határt, kilép az unióból, akkor a piac „nem jön be”, sőt kimegy. Ez az erősnek és hatalmasnak látszó magyar hadikapitalizmus gyengeségének a titka.
–
A cikkben megjelenő vélemény nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.