Természetes eledel-e a műmarha?

Mintha ismételné magát a történelem: ugyanazokkal az érvekkel igyekeznek most meggyőzni a nagyközönséget a génszerkesztett növények termesztésbe engedéséről, illetve az engedélyezés lazításáról, amelyeket nagyjából két évtizeddel ezelőtt a klasszikus génmanipulációs eljárásokkal létrehozott fajták, azaz a GMO-k esetében használtak. Az apropó ezúttal a génszerkesztéssel kapcsolatos uniós szabályozás kialakítása. Az állítások pedig megegyeznek azokkal, amelyeket a GMO-k kapcsán ismételgettek a szakértők (sokszor ugyanazok akik most megint a liberalizáció mellett érvelnek): a népesség nő, a klíma változik, az emberiség élelmezése nem lesz megoldható a genetikai beavatkozásokkal előállított, új tulajdonságokat hordozó fajták nélkül.

A kétféle eljárás, vagyis a klasszikus génsebészet és a CRISPR betűszóval rövidített Nobel-díjas génszerkesztési technológia között kétségkívül jelentős különbségek vannak. A GMO-k létrehozása során idegen (olykor nem is növényi, hanem állati) gének beültetése történik, méghozzá – a módszer relatív kezdetlegessége és pontatlansága miatt – a génállomány előre meg nem határozható helyére. Ez egyben az egyik legnagyobb kockázata is az eljárásnak: mivel az élőlények tulajdonságait nem csak a gének, hanem azok sorrendje, illetve egymásrahatása is befolyásolja, nem egyszerűen olyan „kiméra” élőlények képződnek, amelyek evolúciós úton sosem jöhetnének létre, hanem ráadásul még a tulajdonságaik is kiszámíthatatlanok. A hivatalosan CRISPR-Cas9-nek, tudományos-ismeretterjesztő stílusban inkább genetikai ollónak nevezett technológia másképp működik: itt egyrészt „csak” fajon belüli géncseréről van szó – tehát például egy adott kukoricafajta génjét ültetik át egy másik kukoricába –, ráadásul a lokalizációt tekintve sokkal precízebben. A CRISPR-Cas9 hívei szerint ugyanaz zajlik, mint a nemesítése során, csak amíg a nemesítésnél sok-sok növénygenerációnak kell követnie egymást a kívánt eredmény eléréséig (egy új növényfajta előállításának időigénye legalább 9 év), addig a laborban ugyanez sokkal rövidebb idő alatt megoldható.

Ezt az optimizmust ugyanakkor az ellenzők egyáltalán nem osztják, éppen a GMO-kal kapcsolatos rossz tapasztalatok miatt. A fő indok a GMO-k engedélyezésénél is a világ megmentése volt, hogy aztán a gyakorlatban évtizedekig olyan megoldás uralja a piacot, amelyek a fogyasztók számára semmilyen hozzáadott értéket nem jelentettek, a gyártók profitját viszont az egekig növelték. A gyomortószereknek ellenálló, illetve a rovarölő mérgeket a saját szervezetükben megtermelő GMO-fajták révén – az ígéretekkel ellentétben - összességében nem kisebb, hanem nagyobb lett a vegyszerfelhasználás (például azért, mert a módosított tulajdonságok a génszennyezés következtében a rokon gyomnövényekbe is átkerültek, gyakorlatilag kiirthatatlan gyomokat eredményezve). Csak az elmúlt években jelent meg a piacon egy harmadik, aszálytűrő tulajdonságokkal rendelkező gabonacsalád, ám ennek termesztéséről, illetve környezeti hatásairól még nem gyűlt össze annyi tapasztalat, amennyiből megbízható következtetéseket lehetne levonni.

A GMO-fajtákra szigorú hatásvizsgálati, engedélyezési és jelölési előírások vonatkoznak – az európai fogyasztók kétharmada semmilyen élelmiszert nem hajlandó megvenni, amin a GMO-jelölés szerepel -, az Európai Bizottság viszont azt szeretné, ha a CRISPR-Cas9 technológiával létrehozott termények ezen korlátozások nélkül kerülhetnének ki a földekre, illetve az üzletek polcaira. Mint jeleztük, a fő indok itt is az, hogy az európai mezőgazdaság enélkül nem tud elég gyorsan reagálni a klímaváltozás kihívásaira, és elveszíti a versenyképességét, aminek többek között élelmiszerhiány és drágulás lehet a következménye.

Hogy ennek az érvrendszernek a valóságtartalmát megítélhessük, érdemes végignézni, hogy milyen tulajdonságú CRISPR-fajtákat engedélyeztek eddig a világban, és a szóban forgó növény- (illetve állat-)fajták valóban segíthetnek-e egy esetleges élelmiszerhiány megakadályozásában vagy enyhítésében. A Superfood fantázianevű indiai mustár (a nevével ellentétben az USA-ban) annyit tud, hogy kevésbé keserű, mint bizonyos természetes vetélytársai. A Szicíliai vörös elnevezésű paradicsom (Japánban) a GABA nevű, idegsejtvédő hatású gamma-aminosavból tartalmaz többet, ami azonban a fejlett világban nem számít hiánycikknek, a szegény országok számára viszont a Szicíliai vörös fajta túl drága. Van még egy CRISPR-gomba, amely a módosított tulajdonságnak köszönhetően lassabban barnul meg, vagyis tovább tárolható az üzletben – ez sem olyasmi, ami segítene az éhezőkön. A PRLR-SLICK nevű szarvasmarha-fajta rövidebb szőrű és „hőállóbb”, aminek kétségkívül lehet klimatikus előnye, ám a klímatudománynak a mezőgazdaságra vonatkozó egyik legegyértelműbb állítása szerint az egységnyi élelmiszer-mennyiséget túlságosan nagy karbonlábnyommal előállító szarvasmarha-tenyésztést radikálisan vissza kell szorítani, vagyis az ágazatnak a közeljövőben nem az lesz a legfőbb gondja, hogy bírják-e a tehenek a meleget. Van még  egy olyan génkombináció is, amely a „termesztett”, vagyis marha nélküli marhahús előállításában segít – utóbbi ma (és egy jó darabig) még sokkal drágább a hagyományos marhahúsnál, így a belátható jövőben szintén nem lesz szerepe az éhínségek megakadályozásában.

A fenti – létező, de az élelmiszertermelésben paradigmaváltást azért biztosan nem hozó – előnyökért cserébe kellene vállalnia a társadalomnak a CRISPR-Cas9 fajták liberalizált engedélyezésével járó környezeti és esetleges egészségügyi kockázatokat. Ha a témáról szerdán szavazó Európai Parlament elfogadná a bizottsági javaslatot, akkor az európai szabályozás gyakorlatilag az amerikait másolná, miközben a GMO-k engedélyezésében az európai gyakorlat (a fogyasztói elvárásoknak megfelelően) lényegesen szigorúbb. Az Európai Unió Bírósága 2018-ban olyan döntést hozott, amely szerint minden fajta, amelynek génkészletét mesterségesen megváltoztatják, az engedélyezés szempontjából GMO-nak számít – az EP-n múlik, hogy ez a jövőben is így marad-e.