Makó Ágnes versei

Sorsjegy; Remix

Sorsjegy

Elfelejtkeztem a kaparós sorsjegyről,
most találtam meg a táskám
rejtett kis rekeszében,
a müzliszeletes papír
és két hűségkártya között.
Azt írja, lejárati dátum.
Mi van ma?
Tegnapig lehetett volna beváltani.
Erről lecsúsztam.
Minden lehetséges
megnyert és nem nyert nyereményem
ott marad
a megfogalmazhatatlan,
beláthatatlan őskáoszban.
Hurcolom magammal
még egy darabig,
nézegetem,
de a dátum múlt marad.
Azért is lekaparom,
kaparom, kaparom,
itt van,
NEM NYERT.
Minden rendben,
kidobom,
fellélegzek.

Remix
(tegyél be hozzá régi zenét)

ismerős ez a dal
tizenhat éves koromból
amikor még bármi lehetett volna
most újra megszédülök a felém zúduló
végtelen lehetőségfolyamtól

torokszorítóan elcsépelt nosztalgia
de azonnal kirobban belőle
az akkori energia

ha felnyomjuk a hangerőt
meg nem történtté válik
néhány évtized
már nem számít
mennyi fér bele az időbe
mert körkörös az idő

ki kellene pucolni a lefolyót
mielőtt végképp eldugul
aztán főzni valamit
a maradék rizshez
a melót leadni holnapig
boltba menni
vagy csak
hanyatt fekve
csukott szemmel
órákig beszélgetni
és máris eltelt huszonöt év
jöhet a következő huszonöt

mennyi leütött karakter fér az időbe
életközepi válságok pörögnek
remixek jönnek
ugyanazt a dalt halljuk
a kilencvenes évek
csak ott és akkor jó
naiv próbálkozásait
amikre a kétezres évek minden éve
kihoz egy-egy remixet

meg lehet élni belőle
csak jó dalt kell választani
és újra és újra és újrakeverni
új hangzásvilág kell
nem az a lepattant régi
zúzzon a 2023-as, 2024-es, 2045-ös verzió
ez már nem ugyanaz a hangstúdió

minden évtizedhez
hozzáidomul a dal
kihúz a szerelmi bánatból
vizsgastresszből
állásinterjús gyomorgörcsből
szülői értekezletből
temetésre készülődésből
végtelen ciklusból
visszarepít oda
ahol még bármi lehetett volna

életünk végéig ugyanazt hallgatjuk
az utolsó hang, amit felfogunk
(hé, öreg, hallja?)
megszűnő hallásunkkal
végtelen lehetőségeinket sugallja