- Jens Liljestrand: Ha minden véget ér is (részlet)

                                                                                                    Augusztus 26., kedd

A kedvenc vintage boltomban van egy pár piros csizma, úgy néz ki, mint Bianca Martens bakancsa, csak ez még inkább retró, felül szűkebb, mint a cowboycsizma, és érkezett egy olyan amerikai varsity dzseki, zöld bőr, fehér betűkkel, meg egy kis sárga bagett-táska ezüstös csattal, ha hazaérünk, el kell mennem megnézni, stresszelek, hogy mennyi mindenük van, közben meg itt állok egy rohadt sorban, és majdnem sírok dühömben, mint gyerekkoromban, amikor a GhettoGäriz este hatkor kezdte el árulni az új rajongói termékeket, aki marja, kapja alapon, Apa még dolgozott, Anya meg éppen Zackot fektette, és úgy tűnt, senki sem fogja fel, hogy elfogynak a cuccaik, aztán hazajött Apa, és közölte, hogy semmilyen kurva kapucnis pulóvert nem vesz nekem, amíg rendet nem teszek a szobámban, és hallani lehetett rajta, hogy ivott, Anya csapkodta az ajtót, én meg zokogva másztam körbe a földön az ágy körül, zoknikat, bugyikat, zsebkendőket, régi bevásárlószatyrokat és csokipapírokat szedegetve, és amikor Apa végül a merev tekintetével bólintott, és azt mondta, elfogadom, én pedig a sírástól reszketve mondtam, hogy aki marja, kapja, mire Apa azt felelte, hogy az helyesen: aki kapja, marja, mi a francot tanultok ti az iskolában, én pedig könyörgőre fogtam, lécci, lécci, lécci, bármit megcsinálok, takarítok, főzök, vigyázok Zackra, összehajtogatom a kimosott ruhát, leülök mellétek a kanapéra dokumentumfilmeket nézni Gretáról és az éghajlatról, csak vedd meg nekem, és Apa végül leült a számítógép elé, a kártyával a kezében, egy afféle súlyos, fáradt, a dohogástól ernyedt sóhajjal, én meg remegve megnyitottam a GhettoGäriz honlapját, rákattintottam a termékre, de az már el is tűnt.
Elfogyott.
Minden, amit akarok, eltűnik. Mások vesznek el mindent, amit szeretek.
Ha az ember akar valamit, azonnal meg kell ragadnia. Nem szabad habozni. Nem szabad várni.
Még mindig sokan állnak előttem a sorban, elöl faasztalokat állítottak fel, és műanyag vizespalackokat raktak ki, megfordulok, és nézem a peront, semmi, de Apa lila Lacoste pólója kirí a koszos, izzadt, nyavalygó emberek tömegéből, meg Becka élénkpiros pelenkázótáskája is, biztosan megtalálom őket, az emberek viszik a palackokat, és mennek tovább, de többen is rengeteg kérdést tesznek fel, amelyekre az ott álló fickó persze nem tud válaszolni, vagy csak panaszkodnak és nyafognak a buszok, a vonatok, az uzsonnacsomagok, az orvosok miatt, amikre szükség lenne, de nincsenek, nemsokára én következem, vajon hány palackkal szabad venni, néhányan hármat-négyet is felnyalábolnak, már csak néhány palack maradt az asztalon, de bizonyára van még több is, egy rothadóvirág- és pisiszagú néni odalép a sorhoz, és szomorúan néz rám, mindjárt elájulok, suttogja, elájulok, ha nem kapok inni, tegnap óta nem ittam, egy golfütőre támaszkodik, de úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet, ráncos arcán csorog az izzadság és a smink, mondanám neki, hogy álljon be a sorba, mint mindenki más, de hallom a hangomon, hogy nem fog menni, ott áll a golfütőjével, és csak bámul azzal a bánatos, szempillaspirálos szemével, a remegő ajkával, néniparfüm- és pisiszagúan, és egy olyan aranyos kis rózsaszín Mulberry táska van nála, aranyos, amikor a nénik Mulberryt hordanak, gondolom, és hagyom, hogy beálljon elém a sorba, ami akadozva halad, nemsokára már csak tíz ember van előttem, újra visszanézek a peronra, újabb emberek érkeztek, de vonat nem, valószínűleg többé nem is jön vonat, már semmi sem működik, újra végigpörgetem a hírfolyamot, Adeline Miamiban van, Stella Portugáliában, Bianca a skånei házukban, és rövid pixie-frizurát készíttetett magának, és feketére festette, rettenetesen néz ki, kinagyítom a képet, hogy találjak benne valami pozitívat, valami szépet, amit írhatnék, de igazából képtelenség bármit is mondani, ami nem hangzik teljesen hamisnak, így végül csak lájkolom, aztán felpillantok, észreveszem, hogy a sor elején állok, de az asztal üres.
– Vizet – mondom a srácnak.
– Elfogyott – mondja, a nénire mutatva, aki meglepően gyorsan kopog el a golfütőjével –, az utolsó kettőt ő vitte el.
Üres tekintettel bámulom az asztalt, a srácot, majd megint az asztalt.
– De van még valahol pár palack, ugye?
– Nincs.
– De… a boltban?
– Látsz bárhol nyitva lévő boltot?
Megint a nénire pillantok, ahogy fürge léptekkel eltűnik az állomás felé nyomuló tömegben, a rózsaszín Mulberry egy utolsó üdvözlésként megvillan felém, aztán nem látom többé, a srác felé fordulok, nyugodt, tiszta kék szeme találkozik a tekintetemmel.
– De hát… a picsába – mondom.
– Igen – mosolyodik el. – A picsába.
Aztán csak nézzük egymást, tizenöt-tizenhat éves lehet, dús, piszkosszőke haja középen el van választva, az ajka fölött és az arcán finom, szőke pelyhek, úgy tűnik, nikotinos rágót rág, a sárga fényvisszaverő mellény alatt kék-fehér pólót visel, mintha mez lenne, válla szögletes, keskeny, az a típus lehet, aki sokat edz, mégis mindig egy kicsit vézna marad.
– Egyedül vagy itt? – kérdezi, és tetszik az akcentusa is, a legtöbb itteni ember idegesít, amint kinyitja a száját, de ő énekelve beszél, egyáltalán nem hangzik esetlenül, inkább szép.
– Nem, a szüleimmel. Meg a húgommal, bár ő még kisbaba.
Úgy érzem, mondanom kéne valamit Zackról, de igazából minek, úgy sincs itt, Lana Del Rey jut eszembe, meg az, hogy tegnap kiabáltam vele, ordítottam, és csúnya dolgokat mondtam neki, amíg véres nem lett a lába, most meg eltűnt, Anyáék csak veszekednek, és az egész tegnapi káosz úgy telepszik rám, mint az undor, amikor egy pizsamapartin túl sok popcornt, csipszet és sajtos pufit ettem, és szégyellem magam, valaki más szeretnék lenni ez előtt a cukin esetlen vidéki srác előtt, a kedves, széles mosolya és a gödröcskéi előtt, amelyek olyan édesek, hogy meg kell állnom, hogy önkéntelenül odanyúljak, és megérintsem az ujjbegyeimmel.
–  Ha szomjas vagy, van saját vizem – mondja, és egy kék műanyag vizespalackot nyújt felém, elveszem, és iszom belőle néhány langyos kortyot, ujjam valami érdeshez ér, és miután befejeztem az ivást, ránézek a palackra, egy nagy darab fehér ragasztószalag van rajta, rajta PUMA felirat fekete filctollal írva, én pedig ránézek a srácra, összehúzom a szemöldököm, kérdő tekintettel elmosolyodom, ő meg elpirul.
– Hát, egy csapattársam kezdett el Pumának hívni, mert csak nekem volt olyan cipőm, aztán a csapatban mindenki más is úgy szólított, aztán a barátaim a suliban, úgyhogy most már mindenki ezt mondja, pedig igazából Robban a nevem – aranyos, ahogy szinte botladozva mondja a szavakat –, de úgy csak anyám hív, vagy Robertnek, de nem hiszem, hogy valaha is másnak szólítana bárki is, csak Pumának, hacsak meg nem nősülök egyszer.
– Az én nevem Vilja – mondom. – Fura név, tudom.
– Stockholmi vagy?
Bólintok.
– Hazafelé mész?
Megvonom a vállam.
– Talán. Nagyjából. Vagy nem tudom. És te?
– A Lima ellen kellett volna meccset játszanunk, de a tűz miatt mindent töröltek, így a vezetőink kiküldtek minket önkénteskedni, hogy vigyázzunk az emberekre.
–  Élvezed?
– Nem különösebben. Úgy tűnik, az emberek megőrültek.
Ismét odanyújtja a palackot, és már éppen belekortyolnék, amikor egy sziréna vijjogása szétoszlatja a vasútállomás előtt tolongó embereket, mi pedig a zaj irányába nézünk. Egy mentőautó suhan át a tömegen, látom, hogy egy elektromos kerekesszékben vagy miben ülő öreg pánikszerűen félrehúzódik az útból, és egy pillanatra a golfütős nénire gondolok, hogy vajon elgázolják-e, vagy épségben marad, valahogy azt remélem, hogy épségben marad, elég vagány, hogy kiszámolta, mennyi palack maradt, és úgy állt be a sorba, hogy neki még jusson, de nekem már ne.
Ahogy a mentőautó elhalad az asztalunk mellett, megáll, legördül az ablaka, és egy egyenruhás férfi néz ki belőle.
– Te vagy Vilja, ugye?
Zack, gondolom, megtalálták, elnézek a peron felé, tekintetemmel Anyáékat keresve, de nem látom őket sehol, a félelem jéghideg kígyóként kúszik le a pólómban, egészen a gyomromig – él? –, kérdezem suttogva, és a mentőautóban ülő fickó feszültnek tűnik.
– Kórházba kell vinni, próbáltuk elérni a hozzátartozóit, tudsz róla, hogy vannak-e más rokonai a közelben?
– Hát… más rokonai?
– Igen. Ő a nagyapád, nem? A kempingben kerestünk téged.
Ledermedek. Nagyapám?
– Most mindenesetre bevisszük a kórházba – mondja feszülten a mentős. – Ha akarsz jönni, akkor most. Egyébként pedig szólj, ha eszedbe jut még valaki, akit értesíteni kellene… akinek tudnia kellene arról, hogy… szóval hogy… Martinnak már nincs sok hátra.
– A nagyapád? – kérdezi Puma.
Feszengek.
– Hát, szóval, nem is tudom…
– Nem tudod, hogy a nagyapád-e?
A mentős mond még valamit, aztán felhúzza az ablakot, és továbbgurul. Nézem, ahogy elmegy, eszembe jutnak gyerekkorom tájai, a kutyák, amiket sétáltattam, a séták a tóhoz, az öreg, aki tegnap körbeautózott velünk a füstben és a hőségben, ahogy azt mondogatta nekem meg Anyának, hogy minden rendben lesz, mindenhová odatalál, ismeri az utakat, a tüzek miatt nem kell aggódni, Apa valószínűleg csak eltévedt, érzem, hogy könnyek csorognak az arcomon.
– Vilja? – kérdezi halkan Puma, és megfogja a kezemet. – Minden rendben?
Megrázom a fejem.
– Nem – mondom. – Egyáltalán nem. Semmi sincs rendben.
– De akkor nem mész vele?
A mentőautó kikanyarodik a főútra, és eltűnik a házak között.
– Gyere – folytatja –, itt van a robogóm, el­viszlek.
– De… vonattal akartunk Stockholmba menni.
– Nem jön vonat, és ha jön is, dugig lesz, írhatsz egy sms-t, hogy elmentél a kórházba. Gyerünk, menjünk innen. Mégiscsak a nagyapád mellett a helyed.

                                                                                              Patat Bence fordítása