Vajon van-e nemük az angyaloknak? Milyen választ ad erre a felvetésre például a művészet? Marabu fenti alkotása szerint a glóriáját bolondozási céllal kölcsön nem adó jobboldali öregembernek van, ám a többieket, vagy a Sixtusi Madonna előterében könyöklő két kis puttót illetően kétséges a dolog. Ha a tudományt (?) vesszük, a katolikus lexikon „angelológia” címszava nem foglalkozik a kérdéssel. A népnyelvi „angyalcsinálás” kifejezés sem ad eligazítást, az „angyalbögyörő” annál inkább.
Társadalmi okok felelősek azért, hogy mikor, hogyan, miért és milyen formában objektiválódnak a gondolatok.
Néhány hete mém-gyári kiadásban jelent meg az Facebookon a Mosó Masa mosodája parafrázisaként a Dúró Dóra darálója, amely üzenet dekódolása nyomán az embernek szinte törvényszerűen ugrik be a Nem és jellem című klasszikus opus. Az Otto Weiningerről szóló tudományos irodalmat (pl. Hitler’s Favorite Jew) egyáltalán nem ismerem, az én szememben ő a kromoszóma-elmélet korai anticipálója, és fiatalon elkövetett öngyilkossága a témában való elmélyedés veszélyeire figyelmeztet.
Kézdi Balázs A negatív kód című könyve azt sugalmazza, hogy a tagadószavak előfordulási gyakoriságával hozható összefüggésbe a szuicid hajlam. Lehet, hogy Durkheim egyik fő művét annak köszönhetjük, hogy a francia nyelv kettős tagadással operál? Esetleg a tudattalan konnotációs árnyékolás miatt a „nem” kifejezésünk azonosalakúsága is ludas abban, hogy éllovasok vagyunk ebben a szomorú statisztikában? Mindenesetre megnéztem a Google-fordítóban az alábbi mondat különböző változatait: „A női nem nem nemes, hanem nemtelen.” A kísérlet megismételhető, nálam az arány minden esetben 5:1 volt. (Lásd továbbá: Bödőcs: Ruszkik, haza, család - YouTube)
A hosszúra nyúlt bevezetés után végre rátérek a saját szakmámban, tehát a cirkuszkutatásban tett új keletű meglátásom taglalására. Már évtizedekkel ezelőtt letudtam Musil A tulajdonságok nélküli emberét, annak örömére azonban, hogy a kisunokám német kéttannyelvű általános iskolában kezdhette meg stúdiumait, ismereteim bővítése végett most eredetiben is belevágtam a XX. századi világirodalom „egyik legjelentősebb” regényének olvasásába. Noha a fordítást anno gyengének minősítette a K. u. K.-szakértő Nyíri Kristóf (mára akadémikusként a legtöbbet hivatkozott magyar filozófus), az azonban semmiképp sem róható fel Tandori Dezső hibájául, hogy az első olvasás alkalmával elkerülte figyelmemet egy nagyon fontos összefüggés. Akkoriban ugyanis még nem volt domináns a biológiai és társadalmi nem esetleges diszkrepanciája iránti érzékenység; jómagam például egészen bizonyos, hogy ’77 magasságában még csak nem is találkoztam a mára közkeletűvé lett fogalommal, a „gender studies” szókapcsolattal sem.
A világraszóló felfedezésem tehát az, hogy Musil egyazon problémakörbe utalja a cirkuszi állatidomítást az LMBTQ-val. A regényből az nem derül ki, hogy a főhős Ulrich gyermekként ténylegesen látta-e az előadást, mindenesetre megkaparintott egy plakátot, és az ott szereplő vadállatokat kivágta, talpakra rögzítette. Ez a játék aztán heteken keresztül „szomjat nem oltó ivás”-ként vonzotta a „kívánkozás mértéktelen testi sugárzásával”, illetve valamikor ez idő tájt a jelmezes Agathét megpillantva pedig – DOBPERGÉS – „arra vágyott, ugyanolyan kimondhatatlanul, mint a cirkuszhirdetmény állatai után, hogy kislány lehessen”.
Fóliát rá!