Alapvetően négy típusa van a pártokráciának, az egyik közülük a többpárti pártokrácia. Ilyen volt a demokratikus Olaszország a ’80-as években. A másik az egypárti: ez utóbbira voltak példák az egykori szocialista országok, de a jelenlegi Magyarország is.
A pártokrácia azt jelenti, hogy minden társadalmi pozíció betöltésében pártszempontok érvényesülnek. Tehát amikor Magyarországon az lehet iskolaigazgató, akit az oktatási hivatal kinevez, az oktatási hivatal vezetője pedig az, akit a párt nevez ki, akkor az utolsó vezető pozíciókig a párt diktál. Empirikusan vizsgálható, hogy a folyamat mennyire hatja át a társadalmat, mert mindig szükség van szakértelemre, és mindig léteznek egészséges, ellentétes tendenciák, még a legszörnyűbb diktatúrákban is.
Egy domináns pártrendszer nem feltétlenül hoz létre pártokráciát, bár komoly a kockázata annak, hogy azzá alakul. Hasonlóképp ahhoz, ahogy egy abszolutizmus lehet felvilágosult vagy nem az, illetve erős vagy gyenge. A másik dimenzió, mely meghatározza a pártokrácia típusát, éppen ez: hogy erős-e vagy gyenge.
Az olasz ’80-as évek egy plurális, de erős pártokrácia volt, ahogy a magyar rendszer a 2010-es évektől egyre erősödő, de nem plurális, hiszen gyakorlatilag egyetlen párt van hatalmon, míg az olaszoknál ki kellett egyezniük a kereszténydemokratáknak a szocialistákkal és még a kommunista párttal is. Ezek a pártok aztán leuralták a társadalmat, és hogy a helyzet még rosszabb legyen, hol a terrorizmus tombolt (a 70-es években), hol pedig a maffia szabadult el (a 80-asokban).
A terrorizmussal szemben az összes olasz párt támogatásáról biztosította a rendőrséget, tehát a pártokrácia a jog, a rendőrség és a nép érdekeit képviselte; viszont a maffia erőszakhullámának beindulásakor a pártokrácia nem ritkán hátba támadta a nyomozókat. A terrorizmus felszámolásában sikereket elért Chiesa tábornok nem értette, miért a politikai ellenszél, mikor megkapta Szicíliát: hát mert a maffia beépült a politikába. Aztán 1982-ben Chiesát is meggyilkoltatta Palermóban.
A társadalmak a világon mindenütt hasonlóak: alkalmazkodnak a struktúrához. Ezt jól látjuk a magyar társadalom folyamatosan romló morális állapotán. Az olasz közösség sem volt különb, cinizmus, beletörődés, reménytelenség jellemezte. Az emberek már látták ugyanis, hogy a maffia egyre erőszakosabb, és azt is, hogy míg a terroristák általában a hatalom, a fennálló rend ellen lépnek fel, és szeretik magukról azt gondolni, hogy mindezt az elnyomott többség érdekében teszik, a maffia a gazdagokkal és a kiváltságosokkal fonódik össze, és ha ez sikerül, az ő érdekeiket is szolgálja. A terrorizmus a gyengék módszere, a maffia gyilkosságai az erő demonstrálása.
A maffia mikor kiveti a hálóját, nyájas barátkozással kezd. A kapcsolatépítés első lépése általában az, hogy csak egy kis szívességet kér, és szívességet ajánl cserébe. Lehet, a környezetnek van némi fenyegető hangulata, így aztán ha valaki elutasítja a baráti gesztusokat, veszélybe kerül, ha pedig úgy próbál kikecmeregni a szituációból, hogy mutat némi együttműködést, akkor azért kerül csapdába. Legközelebb ugyanis már megjennek az elvárások, aztán a fenyegetések, a végén pedig vagy nyakig benne vagy, vagy kilyuggatnak gépfegyverekkel a nyílt utcán.
Előbb-utóbb viszont a legitim erőszakot birtokló hatalom (az állam) szembe kerül az illegitim erőszak hatalmi gépezetével, és ilyenkor megkezdődik a maffiával való leszámolás. Az állami erőszakot a társadalom jobban elfogadja, de hogy ezután egy demokratikus fejlődés indul-e meg, vagy pedig egy putyini típusú, az egyáltalán nem mindegy.
Ám a legitim módon kialakuló központi hatalom is bűnözővé válhat. Szélsőséges példa Hitleré, akit bűnözőként elítéltek, majd szabadulása után 9 évvel kancellárrá választották, de később is bűnözőként viselkedett. De a kevésbé szélsőséges esetekben is megvan az állami bűnözés kockázata. Először nyájas, legfeljebb kisebb törvénytelenségeket vár el a pártokrácia a közigazgatástól, vagy csak a törvényeket alakítja olyanná, hogy azok jogi biztosítékul szolgáljanak az engedelmeskedők számára. Ilyenkor az állam emberei csapdába kerülnek.
Ahogy a maffiánál is előfordul, hogy valaki magánakciókba kezd, úgy a monolit és erős pártokráciában is megesik, hogy néhányan mohóbbá válnak. Őket elengedi a rendszer, kitaszítja, kilöki az akolból. A felülről szerveződő pártokrácia akkor is nyomasztó, ha semmilyen bűnözés nem hatja át. Rendszerint nincs is szükségük arra, hogy gyilkolni kezdjenek, bár láttunk már erre is példát: az 50-es évek kommunista diktatúrái valójában gyilkoló, erős, nem plurális pártokráciák voltak, és a mai Oroszország is belecsúszott ebbe az állapotba.
Magyarország most valahol az erős, jogilag körülbástyázott monolit pártokrácia állapotában van. És már felsejlenek állami jellegű visszaélések.
–
A cikkben megjelenő vélemény nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.