Semmi baj. Igaz, kormányunkat és annak fejét lassan mindenütt utálják, minél távolabbra kívánják, és ebből óhatatlanul ránk is hárul valami. De még mindig van, ahol meleg fogadtatásban lehet részünk. Menjünk Csádba!
Úgy tűnik, mindenütt máshol sikerült ellenségeket csinálni. Nehéz munka volt, de kormányunk nem sajnálja a fáradságot, ha közügyről van szó.
Szorgos munka folyt annak érdekében is, hogy Orbán házhoz menjen Brüsszelbe a közutálatért.
Győzött, naná, én is olvastam. Pont úgy, mint amikor kiutálták az Európai Néppártból, meg amikor nemrég Erdogan hülyét csinált belőle. Sajnos most még ki sem somfordálhatott a folyosóra a szavazás előtt,
mint a múltkor, amikor olyannak kellett zöld utat adnia, amelynek az ellenkezőjére tett ígéretet a híveinek, még egy idiótára butított nemzeti konzultációval is körbelihegte az országot. Úgy látszik, most a büfé is, a férfi WC is zárva volt. (A nőibe meg csak nem nyithat be, még megrágalmazná a gaz ellenfél, hogy ő is átoperáltatta magát az LMBTQ agitáció hatására.) Szóval nem volt menekülő útvonal a megaláztatás elől.
„Kiharcoltuk”-mondta, erősen megszaggatott babérkoszorúval a fején. Hát hogyne, kiharcoltuk. A „csattanós taslit”, mint az udvariatlan Der Standard írja. Figyelmeztetnek arra is, mit jelent ez az országnak. „Ezt sokáig nem fogják elfelejteni a kelet-európaiak és az ukránok. A király meztelen.”
Ha végül kiderül, hogy valami vigaszdíjat azért kapott cserébe (pl.a Fidesz beléphet Meloniék EP-frakciójába), az már nem feledteti a blamát. Egy pucér király mindig kínos látvány. Szégyent érzünk, helyette is. Orbán - itthoni milliós tábora ellenére- a világban egyedül maradt. Ezért is adta föl. „Ennyire még sosem volt magányos” -így a Süddeutsche Zeitung. „A végén mindenki magára hagyta” -írja a Spiegel. „Nem engedheti meg magának, hogy tartósan egyedül maradjon” -elemzi a Frankfurter Allgemeine Zeitung.
Jó, de kihez fordulhatna? Ott van a híres keleti nyitás, de a mostani meghátrálásért Putyin nem fogja megdicsérni. Az meg, hogy Erdogan mennyire veszi komolyan, kiderült a svéd NATO-csatlakozás ügyében. Az Egyesült Államok vezetéséről ne is beszéljünk. Egy amerikai szenátor épp most javasolta a korrupt magyar politikusok kitiltását, a vízummentesség felmondását. Orbán maga panaszolta fel pénteken a rádióban, hogy „összekeverednek a brüsszeli és az amerikai szempontok”. Hát, ha valaki mindenkibe röhögve belerúgott, akkor a sértettek szempontjai könnyen összekeverednek…
Szóval új barátok kerestetnek. Hová mehetnénk? Csádba. Ott részben kormányzati, részben családi szervezésben, a miniszterelnök fiának sokáig titkolt közreműködésével már előkészítették a talajt.
Bár a legutóbbi Kormányinfón Gulyás Gergely is bevallotta, ez nem az a hely, ahová az ember feltétlenül vágyik. Ne irigyeljük hát Orbán Gáspárt sem.
Ami nekem soha nem is jutott eszembe, hiszen nem könnyű sors „Nagy Ember” fiának lenni. Együtt is éreztem vele útkereséseiben, sokfajta próbálkozásában önmaga megtalálására. Nehéz lecke összeegyeztetni két egyformán erős vágyat: azt, hogy az ember maga formálja életét, de közben a nyilvánvalóan tőle különböző karakterű apja megbecsülését is kivívja. Sokunknak beletörne a bicskája. Nem szeretem, ha a közösségi médiában valaki azzal éli ki az apa politikájával szembeni indulatait, hogy a fiúról is -aki nem egy, a mi pénzünkön gazdagodó Orbán Ráchel- gyűlölettel beszél, vagy terjeszt méltatlan pletykákat. Ez épp olyan viszolyogtató, mint Orbánt cigányozni, vagy Bayer Zsolt rémes múltú nagyapján kárörvendezni, ahelyett, hogy őket magukat, tetteiket és szavaikat ítélnénk el. Ebben nem érv a „de hát ők is!” Mintha arról lett volna szó, hogy mi más erkölcsöt, más kultúrát, más politikát akarunk. Fideszben úgyis a Fidesz a legjobb, nemcsak méltatlan, de sikertelen is az ő pályájukon velük versenyezni.
De szerencsétlen Orbán Gáspárnak határozottan a papa emberei tették a legrosszabbat, a titkolózással. Azzal, hogy csak akkor vallották be közreműködését és jelenlétét a magyar katonai misszió nehezen magyarázható Csádba küldésében. amikorra a Le Monde és a Direkt36 nyomozásba illő képelemzéssel kimutatta: ott rejtőzködik Szíjjártó delegációjában. Nem is először, hanem a hírek szerint hatodjára.
Azért vált a jelenléte izgalmassá, mert egy nagyfőnök-közeli szereplő személyes, naiv, mégoly jószándékú elköteleződése az egyetlen értelmezhető oka a csádi missziónak. Csádra mint a régió egyetlen nem nyugatellenes államára ugyan érdemes figyelni a forrongó, egyre inkább a dzsihadisták befolyása alá kerülő térségben, de ezt csak nemzetközi egyezmények alapján, összefogással lehet eredményesen megtenni, nem magányosan fellépő 200 magyar katonával. Akiket azzal küldünk a 17 milliós, veszélyes országba, hogy - a hadügyminiszter indoklása szerint- akadályozzák meg többszázmilliós migráns tömeg elindulását.
Ez nyilván lehetetlen. Orbán papa is tudja. De aki egyedül marad a nagyvilágban, az minden szalmaszálba belekapaszkodik. Ha máshol nem tisztelik, hát elmegy Csádba.
Máshova nem küldik, máshova nem hívják.
A szerző volt parlamenti képviselő
–
A cikkben megjelenő vélemény nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.