Prométheusz megmenekül
„Szenved az ember, minden égtáj,
S véred a földbe szaggat!…
Otthagytak egy mély szakadéknál!
Most aztán egyedül maradtak.”
Paul Éluard: Fernand Fontaine-nek
(Somlyó György fordítása)
Ebben az őszi forróságban a világról való tudásunk
tépi a májunk, szorgosan csipeget belőlünk a szárnyaló megismerés.
Kíváncsiságunk és a teremtett dolgok szeretete
az értelem – élni. De minden, amit felfogunk, nyomban szörnyethal
pupillánk sötétjében. Az erdőkből elénk szaladnak ilyenkor
a kétség szarvasai, vaddisznó-emléknyomok, gombaspórákként
szóródnak szét az impulzusaink.
Tüzet raksz, avart égetsz, uralod a lángokat, elfojtod
őket, majd oxigénnel táplálod, mielőtt kialudnának.
A füst az ég felé fogódzkodik, felmászik a diófán, a górén,
a szomszédos háztetőkön, a templomtornyon át,
majd kibontod a söröd, és őszi napkorongként villansz
elő a pernyetáncból.
A színek, a reccsenések, a pattogások,
egy cigarettázó varjú távoli jelenléte, a lét forgácsai, pörgő
darazsak, sárga pillangók, macskaszemek és szürke egérfarkak,
learatott szántóföldek érett, szüret utáni kora – szűnni nem tudó éhünk
vándorló palotája, ez a kert, ez a kis lak, ami olyan törékeny, mint egy
papirusztekercs, amiben Őt jövendölik.
Válladra teszem a kezem (nem jó az embernek egyedül lenni).
Mert abban az évben, amikor anyám meghalt, én újraszülettem –
benned alakultam át a fecskék fészkében, amikor farkast,
beengedtél. Hisz akik kiáltanak, azoknak torka ordas, mája hízik,
és leplezetlenül bitangok.
Hajszálrepedés
Különösen ébredek mostanában: a hajnal, mint egy fekete tengeren
léket kapott hajó, ugráló bohóchalakkal. Bevillanásokból
tudom, hogy csak anyám hiányzik, egy tál lencsére cserélt nekem
cigarettát. Más női alakok is elém úsznak, habasszonyok, és
mesélnek, vagy meleg ölükhöz szorítanak, mint egy kincset
a tengerfenékről. Régóta elsüllyedt nyomaimat kutatják, és
hálából megcsókolom a hátukat. Minden előtűnik, azután
Összenyomódik a lefóliázott hullámok mélyén, néha egy arc, ami
ráncos, akár a jég alatti hulla, tátott szájjal, öklével, tenyerével
nekifeszülve a másvilág áttetsző páncéljának. A szenvedés
néma és tükörsima. Attól vérfagyasztó, hogy áll, és csak bámul.
Nem ereszt a szemével. Hiába ugrom át a sarki boltba, vagy
vasalom ki a ruhákat, egy egerészölyvvé változott szirén
repül fölém. Feszt keresem a távolságot, mint aki szeret
A nyílt vizeken, a szántóföldön, a hegyekben tekeregni, és
az emberek nem értik meg, mit keresek, hiszen itt vannak ők.
Pedig nem lettem rigorózus. Éppen ugyanaz, mint egy
homokszem végtelen nagyításban. Vérig sértem a padlót,
az úgynevezett valóság ráncigál, tépked és áltat;
a testek kényszere, és a tényszerű hétköznapok.
Bölénycsorda alatt siklik a zilált hajszálrepedés.
