Regényének alaphelyzete szerint Európa (vagy talán az egész világ) egyfajta posztapokaliptikus vagy legalábbis egy nagy világégés utáni állapotban tengődik. Itt-ott még jelen vannak a régi világ kulturális hagyatékai, de az egykori civilizáció már csak árnyéka önmagának. Jól sejtem, hogy nem túl optimista a jövőt illetően?
Az ember próbál optimista lenni, mert egy élete van, és ha nem akar megbolondulni, reménykednie kell abban, hogy a dolgok majd egyszer csak jobbra fordulnak ebben az országban és a világban. De ha nem az ösztöneimre hallgatok, hanem az eszemre, akkor azt gondolom, hogy itt olyan baj van, ami eddig még sosem volt, pedig ugye a világtörténelem tele van pörkölt szélű fekete lyukakkal, gyásszal és hullaszaggal. Már a biblikus időkben is megvolt az apokalipszisre való várakozás, de ami itt most történik, az szerintem példátlan, a vég kezdete. Biztonságpolitikai szakértők azt szokták mondani, hogy egy paraszthajszál választ el minket a világháborútól. Elég, ha három-négy helyen kirobban olyan nemzetközi konfliktus, amelyben több ország vesz részt. Jelenleg háború dúl Ukrajnában, Izraelben, Tajvan és Kína konfliktusa egyre kiélezettebb, és a Vörös-tengeren is növekszik a feszültség.
Ezek szerint akár elképzelhetőnek tartja, hogy az emberiség olyan válságba keveredjen, hogy egyes országok vagy népek teljesen elszigetelődjenek, elveszítsék a kapcsolatot a világ többi részével, és gyakorlatilag visszafejlődjenek valamiféle középkori állapotba?
Ez nem egyszerűen elképzelhető, hanem egy nagyon valószínű szcenárió. Ennek a könyvnek az előregénye, a Folyosó a Holdra, amelyben a romlásnak egy korábbi fázisát írom le, amikor minden nőt prostituál a családja az anyagi túlélés érdekében. Itt a zuhanásnak egy későbbi fázisát látjuk, és én úgy gondolom, két-háromszáz év alatt könnyedén eljuthat idáig az emberiség. Most elértük a civilizáció csúcsát, de ezek után előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkezik az összeomlás. Elég csak visszatekinteni a történelemben, a nagy birodalmakkal is ez történt, egyszer csak elkezdődött a rothadás, és ennek a rothadásnak én már érzem a szagát. Mindegyik politikai erő ragaszkodik az elképzeléseihez, és senkit nem lehet meggyőzni arról, hogy nem ebbe az irányba kellene tartani, mert mindenkinek nagyon rossz lesz. A józan ész lassan eltűnik a világpolitikából, és paranoid őrültek kezébe kerül a hatalom, akik fanatikusan hisznek a saját igazukban, és azt hiszik, győzhetnek. Pedig nem győzhetnek, a végén mindenki vesztes lesz.
„A magyarok vidékeiről, s az ott uralkodó állapotokról egy idő óta semmi érdemi információ nem jutott el a lázas európai közvéleményhez” – tudjuk meg a főhős narrációjából, amikor egy hajótörés és hosszas vándorlás után a jövőben a magyarok által lakott területre vetődik. Mintha a mi népünk különösen gyorsan hanyatlana ebben az egyébként is zord világban.
A regény jelenében Magyarország mint földrajzi terület már megszűnt, a magyar nép valahol az eredeti hazától északkeletre él, de ez már csak valamiféle szállásterület, magyar régió. Maga az ország elveszett, és ezzel párhuzamosan a kultúra és a nyelv is. Az emberek a madarak füttyéhez hasonló módon kommunikálnak, és egyfajta evolúciós visszafejlődés is bekövetkezett: testmagasságuk 1 méter és 1 méter 20 centiméter között van, és az egész testüket szőrzet borítja. Biológiailag alátámasztható tény, hogy ha kevesebb a táplálék, akkor csökken az utódok testmérete. Úgy alkalmazkodnak, hogy csökkentik a szükséges energiabevitelt, mivel nincs mit enni.
De miért éppen a magyarok fejlődnek vissza ilyen drasztikusan? A jómódú ír főhősünknek teljesen átlagos a testmérete, és a hazája sem szakadt el olyan rémisztően a jelenlegi valóságunktól, mint a magyarok földje. Ennyivel nagyobb nálunk a baj?
A jelenlegi politikai és társadalmi helyzet tragikus, az egyik legtragikusabb Európában. A társadalom bele van kényszerítve egy olyan információs helyzetbe, ahol a többség nem kap valódi helyzetjelentést az ország igazi állapotáról. Olyan emberek, akik vérprofik a manipulációban és a hatalom megtartásában, mindenféle erkölcsöt félredobva elhitették saját magukkal, hogy etikus gondolkodásra, a társadalom üdvének a szolgálatára semmi szükség nincsen. Mert az a véleményük, hogy rafinált közép-ázsiai csürhe vagyunk, akik valahogy így is, úgy is boldogulnak. És a társadalom ezt magára is veszi, el is hiszi, és ennek következtében beáll egy mindent elfogadó közöny, amelyben az emberek nem képesek a saját helyzetüket reálisan látni, még akkor sem, ha minden a szemük előtt történik. Én ezt a legtragikusabb ország- és népsorsnak tartom.
A regényt mégis végig jellemzi egyfajta abszurd humor. Az egyik legkomikusabb visszatérő humorforrást talán a főhős magyarok madárnyelvével kapcsolatos megjegyzései jelentik. Hiszen ebben a nyelvben nemcsak a hangok, de a testbeszéd is jelentésmegkülönböztető szereppel bír, teret adva így rengeteg félreértésnek. De miért pont madárhangokká fejlődik vissza a magyar nyelv?
Én nagyon sokat vagyok kint a szabad természetben, általában ott is dolgozom, hacsak nincs mínusz 10 fok, de az mostanában már nem jellemző. Tavasszal beindul a madárcsicsergés, és bizonyos énekesmadarak olyan trillákra képesek, hogy Bach, Mozart vagy bármelyik nagy zeneszerző biztosan inspirálódott tőlük. Következetes akartam maradni: ha biológiailag visszafejlődnek a magyarok, akkor kommunikációs szempontból is az állati lét felé fogunk visszalépni. Miután megtanulta a nyelvet, a főszereplő egyik célja, hogy egy angol–magyar füttyszótárt hozzon létre. Ez nem egyszerű feladat, mert a magyarok nemcsak füttyögnek, csiripelnek vagy vijjognak, de fittyegnek, pirregnek, zsettegnek is. És számítanak a mozdulatok is. Ahogy a regényben olvasható: „Ha bólogatva azt susuzzuk: »sült répa volt a reggelim«, ugyanez kis hunyorítással és enyhén kidüllesztett üleppel annyit tesz: »városunk tevéin indulunk a harcba«.”
A főszereplőnek ebből a megismerési vágyából adódik a regény kettős szerkezete, amelyben párhuzamosan fut az I. és a II. könyv. Miért döntött e mellett a megoldás mellett?
A főhős kalandjainak naplószerű leírása, vagyis maga a történet az I. könyv. Viszont ő tudományosan is megpróbálja összefoglalni, amit lát és tapasztal. A II. könyvből derül ki például, hogy milyen a terület földrajza, hogy épülnek fel a települések, milyen állapotok uralkodnak ebben az övezetben. Milyen a hatalmi struktúra, és hogyan történnek a palotaforradalmak és puccsok. Valamint hogyan indul a magyarok hódító hadserege rózsaszín plüss egyenruhában kelet felé falvakat fosztogatni. Jól szórakoztam írás közben, ezeken nagyon sokat kacarásztam.
Nem véletlen, hogy a regény kapcsán Örkény és Rejtő humorát is emlegetik. De ezeken túl is telis-tele van irodalmi utalásokkal, a legnyilvánvalóbb a párhuzam a Gulliver utazásaival.
Swift műve a világirodalom tíz legjelentősebb regényének egyike. A bolt névtelen főszereplője egy ír gentleman, aki Armaghból származik, ami egy teljesen jellegtelen kis városka. Önmagában ez is egy utalás, mert amikor egy ideig Észak-Írországban éltem, azt mesélték az emberek, hogy Swift itt írta a Gulliver utazásait. A gulliveriádáknak egyébként szép hagyománya van a világ- és a magyar irodalomban is, például Karinthy is írt többet. Azért válhatott világirodalmi toposszá, mert egy kimeríthetetlenen alapszituációra épül. Valaki egy váratlan esemény folytán bekerül egy másik világba, egy teljesen ismeretlen társadalomba, ahonnan nem tud elmenni, ezért megpróbálja megismerni. És természetesen minden ilyen regényben végső soron a jelenkorról van szó, Swift a toryk és a whigek ellenségeskedését írta meg. Vagyis ezt az egészet nem én találtam ki, de ha az ember nagyon szeret olvasni, és a fél életét ezzel tölti, akkor néha irigység lesz úrrá rajta: hogy ezt miért nem én írtam?!
A regénynek a főszereplő sorsát tekintve mégiscsak pozitív a kicsengése, hiszen ezekkel a furcsa magyarokkal mélyebb kapcsolatot tud kialakítani, mint a hazájában, barátokra, egy meglehetősen szokatlan családra lel.
Az alaphelyzet miatt akár azt is rásüthetnék erre a könyvre, hogy magyargyűlölő, pedig voltaképpen éppen az ellenkezője, ez egy magyarszerető könyv. Az ír főszereplő nagyon megszereti a magyarokat, minden borzalmas hülyeségük ellenére, mert végső soron egyszerű, tiszta lelkű népnek látja őket. És az is egyfajta közhely, de igaz, hogy az ilyen válságos időszakokban vissza kell húzódni a magánéletbe és a munkába, valami olyan értelmes tevékenységbe, ami boldogságot okoz. Amíg a hatalmasoknak nem sikerül teljes mértékben szétzúzni a közösségeket, az emberek egymás közötti szeretete a létezésnek az a módja, ami segít átvészelni ezeket a válságokat.
Ménes Attila
1961-ben született Debrecenben. Próza- és színműíró. Bihari című drámáját Máté Gábor rendezésében a Katona József Színház mutatta be. A 2023-ban megjelent A bolt című regény a tizenegyedik kötete.
