Sok közéleti kommentátor elköveti azt a hibát, hogy a jelenlegi hatalom lépéseit, döntéseit a racionalitás szemszögéből közelíti meg. Ez bizonyos esetekben helytálló, ám a svédek NATO-csatlakozása megmutatta, mennyire más világban él a kabinet, illetve egészen pontosan Orbán Viktor. Semmiféle ésszerű érv nem mutatkozik arra, hogy a miniszterelnök utasításai alapján működő fideszes szavazógyár miért ne fogadhatná el a ratifikációt. Ehelyett a kormányfő beszélgetni akar svéd kollégájával, s még azt is kikötötték, jöjjön el Budapestre kanosszát járni és személyesen esdekeljen azért, mert országában rosszat merészeltek mondani a magyar kormány ténykedéséről.
Az egészről süt a pitiáner mentalitás. Ezt leplezendő, viselkedésüket leöntik egy nemzeti mázzal, elvégre egy ezeréves nemzetről van szó, kikérjük magunknak ezeket a dolgokat! Keressük az észérveket, a magyarázatokat, de amit látunk, az nem más, mint Orbán Viktor túl nagyra nőtt politikai nárcizmusa. A nyugati szövetségi rendszerek az együttműködésre és a megegyezésre alapulnak. Innentől fogva, ha van valaki, aki folyton a küllők közé tudja dugni a botot, akkor megakaszthat egy egész folyamatot. Így olyan fényben tündökölhet, mint ha fontos ember lenne, hisz lám, mindenki vele foglalkozik. Attól tartok, ennyi mindössze a miniszterelnök motivációja.
A racionalitás hiánya tetten érhető az Oroszországgal való viszonyon is, ezért is fordul meg sokakban a gondolat: Putyin valamivel zsarolhatja őt. Ám ha lenne ilyen, Orbán simán nyilvánosságra hozhatná, nem történne semmi. Az ellenzéki szavazók felháborodnának rajta, a fideszes nyilvánosságban semmi kivetnivalót nem találnának benne és minden menne tovább a maga útján (lásd: Bayer Zsoltot még meg is ünneplik, noha hazudott). Nem lenne veszélyben a miniszterelnök hatalma. Ám ő gyaníthatóan fél minden, számára kínos dologtól, mivel sosem tudhatja, mi lesz az az apróság, ami majdani (nem mostanában bekövetkező) bukását elhozza.