Egyik kedvenc rajzfilmem a WALL-E. Én is, Duska is el-elpityeregtük magunkat a magányos kisrobot történetén, aki a Földön dolgozik magára hagyottan: kockákba préseli és gúlákba rendezi a mérhetetlen mennyiségű szemetet, miközben a bolygót majdhogynem tönkretevő emberek az űrben lébecolnak. Aranyos film, érzelmes, tele mulatságos és megható jelenettel. Viszont a szemét kérdésébe nem nagyon gondoltam bele, szigorúan szelektíve gyűjtjük, papírzacskókat használunk, így próbálva minimalizálni a műanyagot, és nem szégyelljük mások után felvenni azt, amit eldobott, mert annak a kukában a helye.
Egy szó mint száz: úgy éreztem, uraljuk a helyzetet, a WALL-E által mutatott valóság ijesztő és lehetséges utópia, de mégiscsak utópia. Aztán amikor az álomnyaralás során pár órára elvittek minket Lombok szigetének legpatinásabb ötcsillagos szállodájába, amelynek internetes képein felháborítóan smaragdzöld a tenger, hirtelen egy csomó lebegő szemét között próbáltam beszlalomozni a habokba. Nem vagyok egy finnyás természet, de nagyon kellett koncentrálnom, hogy a sok, évtizedek alatt lebomló műanyag mellé ne öntsek valami gyorsan lebomlót. Kérdeztem is a tüsténkedő és nagyon kedves szállodai alkalmazottaktól, hogy vajon miért ilyen szemetes a tenger, mire ők sajnálkozva magyarázták, hogy előző este esett, s bizony a folyókból bemossa a víz a szennyet. Hiába vigyáznak itt ők (a partra mosott szemetet szorgalmasan zsákokba gyűjtögették), ha máshol erre nem képesek.
Később már volt alkalmunk látni a buszból a szinte kloákává züllött folyókat és patakokat, a szemétlerakókat. És amikor azt hittük, hogy mindez kirívó baleset csupán, a jelenség ott is szembejött, ahol a legkevésbé vártuk, az ajnározott Balin. Féjmösz szánszeeet, bizonygatta a taxisofőr, aki a megrendítően gyönyörű templomok látogatása után vitt ki a partra, hogy megmártózzunk. Nos, a naplemente valóban világbajnoki volt, de azt már nem tette hozzá, hogy féjmösz tres veszi el majd az érzékenyebb gyomrúak kedvét. A pár perc alatt, amíg a hullámok beterítettek, számos cigarettapapírt, műanyagkanalat és egy rojtossá tépett inget húztam ki a homokba, de azzal sem értem semmit, mert sehol nem láttam kukát. A móló zugaiban fel is gyűlt a kiábrándító szemét, kis szigetet képezve. Ugyanilyen, megyényi kiterjedésű szemétszigetek lebegnek az óceánban is, ami legalább akkora szégyene az emberiségnek, mint az értelmetlen háborúk.
Az idegenvezetőnk mesélte, hogy már hosszú ideje küzdenek a szemeteléssel, és vannak olyan partszakaszai a szigetnek, a turistacsalogatók, ahol az áramlatok nem sodornak ki semmit, az igazságot viszont a naplementés beach rejti. Samarang például, amely Indonézia ötödik legnagyobb városa, jövőre indulna a legtisztább település címéért, a folyója partján dúsan hullámzik a fű, és az utcák is – ottani viszonylatban – szinte már Svájcot idézik. A helyzet tehát nem reménytelen, de a mentalitás lassan változik. Túl sokan vannak (több mint 275 millióan, a világ legnépesebb szigetcsoportja), és túl sokan gondolják úgy, hogy az eldobott PET-palack nem bűn. Csak kisebb vétség, amiért Isten még a szemöldökét sem vonja össze.
Hogy a gyökeres változást is el lehet érni, azt a „szomszédos” Szingapúr bizonyítja, ahol előre felhívták a figyelmünket, hogy szigorú pénzbüntetés jár a szemetelésért, főként, ha a kuka mellett landol a kidobni való. És tényleg: szinte ragyogott az egész város, mintha nap mint nap lesikálnák az utcákat. Persze Szingapúr minden négyzetcentiméterét olyan mennyiségű pénz uralja, amelynek csak a töredéke jut a jávaiakhoz.
Persze mi sem vagyunk ártatlanok. Semmilyen felsőbbrendűségű tudat nem munkálkodik ezekben a sorokban. Láttam én már Bécsben is teleszemetelt virágszigetet, és Pesten sem kell nagyon messzire menni, hogy találjunk valakit, aki okosba megoldja a sitt vagy a háztartási szemét kérdését. Ilyenek vagyunk, úgy tekintünk a környezetünkre, mint egy egyszer használatos élet díszletére. És nem értjük, hogy a kijózanító szemét akkor is szembejöhet velünk, amikor épp nyaralnánk, amikor épp elmerülnénk a várva várt giccsben, a féjmösz szánszet áldásaiban, amelyről amúgy lájkmágnes és szomszédbosszantó fényképeket küldünk haza, hogy mindenkit rágjon szét az irigység. És hallgatunk a képen nem látható részletekről.
Számomra a tenger szent. Talán mert az Alföld szélén nőttem fel, a Partiumban, ahol legfeljebb csak kisebb tavakhoz szokott a végtelent sóvárgó szem. Sajnos jó úton járunk afelé, hogy a saját lényünknél sokkal humánusabb robotokra kelljen bíznunk a rendrakást, amíg mi a csillagok közt nyaralunk. Pedig a sokszor romantikus, sokszor fellengzős bolygómentés azzal az egyszerű mozdulattal indul, hogy a szemét vagy újrahasznosítóba vagy a megfelelő helyre kerül. Aki úszkált már műanyag tányérok és ruhacafatok között, annak ezt nem kell bizonygatni, de annak sem, aki a hegyekben, az „érintetlen” természetben találja meg az emberi természet hulladékait. Megérné, mert a távozó nap sugaraiban valahogy mindig élesebben rajzolódnak ki a vétkeink.
