Juli – a szakmában így nevezik – életének fontos állomása volt a 25. Színház, és alapítóként bábáskodott az Alternatív Közgazdasági Gimnázium megszületésénél is. Dolgozott iskolapszichológusként, foglalkozott hátrányos helyzetű kamaszokkal is, publikált pszichológiai témájú könyveket, de írt színikritikákat is, mert a lélek gondozása mellett a színház volt a másik szívszerelme. Utóbbi kettő ötvözetéből született az idén már huszonnégy éves hangulat- és kapcsolatjavító vándorszínház, amely igazi művészeti márkává nőtte ki magát a színházak között. Jelenlegi állandó játszóhelye a K11, de e hónaptól a Budaörsi Latinovits Színházban is lesznek előadásaik. Juli munkájának elismertségét jelzi, hogy a jelenetek eljátszására felkért színészek örömmel vesznek részt a közösen kialakítandó előadásban. Az alapvetően improvizációra épülő játék roppant vonzó a kötött szövegekkel dolgozó művészek számára, hiszen ebben a játékformában a saját egyéniségüket, habitusukat is megjeleníthetik.
Kapolcstól a Merlinig
– A színház nálam 2000-ben kezdődött, egy keddi napon – nevet Juli. – Azon a reggelen arra ébredtem, hogy én, mint gyakorló pszichológus, látom a párkapcsolati gondokat, és rájöttem, hogy ugyan jól le lehet írni ezeket, hogy ne legyenek szárazak a történetek, de az még mindig csak két dimenzió és papír. Ha viszont élő színészekkel adjuk elő, akkor élő lesz a szituáció, amelybe önmagát is beleálmodhatja a néző.
Az ötletet azonnal kipróbálták Kapolcson, és olyan sikere lett, hogy a színházcsináló író bement a Merlin Színházba Jordán Tamás igazgatóhoz, és megkérdezte, mit szólna hozzá, ha ott folytatnák. Akkor még nem tudták, hogy originális műfajt teremtettek, és azt sem, hogy Bácskai Júlia olyan helyzetbe hozza magát, hogy minden hónapban ki kell találnia valami történetet, kerítenie kell két színészt, szereznie kellékeket, egyszóval menedzselnie kell az előadást. Költséges díszletekre, jelmezekre, kellékekre nincsen szükségük, az a kevés, amit kitalál hozzájuk, mind a történet mondanivalóját erősíti.
– Minden hónapban kitalálok egy kerettörténetet – meséli Juli. – A téma kiválasztása után keresek olyan színészeket, akiknek a személyisége passzol a történethez. A nézői célcsoport tág, ezért széles színművészi korosztállyal dolgozom. Rengeteget járok színházba, nézem és megismerem a színészeket, látom, melyik előadásra alkalmasak. Az is érdekes, hogy a két színész egymással mindenféle próba nélkül hogyan tud majd együttműködni, és közösen a témára rezonálni. Sokszor előfordult, hogy ott helyben, az előadás előtt ismerkedett meg egymással a két művész. Ma már sok az átjárás a színházakban a különböző produkcióknál, de ahhoz nem elég, hogy mindenki mindenkit ismerjen, és játsszanak is egymással. Izgalmas kaland ez nekik, kis kikacsintás a szakma más képviselői felé, mert a társulatban dolgozó színész örül, ha kikukkanthat a saját díszletei mögül.
– Azt is végiggondolom, érdekes lesz-e az ő interakciójuk a színpadon a nézők számára. Még nem nyúltam mellé, hogy kit kivel eresztek össze. A konkrét dialógusokat nem írom meg, csak a szituációkat és a jelenetek vázát, amiket lejátszom magamban. Az előadás előtt egy-másfél órával leülünk, és akkor beszéljük meg, hogy melyik jelentben mi történik. A színész kérdez, vagy hoz magával ötletet a megadott témához, amitől az hitelesebb lesz. Hallgatunk egymásra, mert a szándékunk közös, jó előadást csinálni, amit nemcsak élvezünk, hanem építő is mindannyiunk számára. Én csak a szituációt írom meg előre, a szöveget nem, ezenkívül a karaktereket is kitalálom, akiknek a bőrébe bújnak majd színészek.
S hogy honnan merítik a témákat? – Az életből! Rugalmasan kezeljük az előadás menetét, hiszen az életnél változékonyabb dolog nincs a világon. Mivel én nem egy steril pszichológus vagyok, aki csak az egyetemen ült, utána pedig a rendelőjében, ezért széles spektrumú rálátásom van a különböző élethelyzetekre. A mappám is csak egyre vastagabb lesz a megvalósításra váró ötleteimtől.
A K11-ben játszunk immár öt éve, minden hónap 10-én, de bárhova hívnak (fesztiválokra, céges rendezvényekre, iskolákba, klubokba, vidékre), örömmel és szakértelemmel megyünk, és visszük az előadásokat, ezért is tartom magunkat vándorszínháznak. Voltunk már a Szigeten, felléptünk a szenvedélyek napján, az Európa-napon, ami az elfogadásról szólt, játszottunk már a kisebbségek integrációjáról vagy gyereknevelésről szóló előadásokat.
Tízmillió pszichológus
Bácskai Juli azt mondja: a XX. század közepéig Magyarországon a pszichológia mint tudományág nem létezett. Onnan jutottunk odáig, hogy most már tízmillió pszichológus országa lettünk, mindenki mindenbe mindent belelát, analizál, diagnosztizál. – Olyan bélyegeket tesznek egymásra az emberek, amiktől nehéz szabadulni. Az önmagát beteljesítő jóslatról pedig jól tudjuk, milyen, a nem hiteles információk életeket nyomoríthatnak meg. Elsősorban a lélektani része érdekes a történeteimnek, sokszor beletrafálok bizonyos élethelyzetekbe, szokták is kérdezni a nézők – de néha színészeim is –, hogy „Juli, te leskelődtél a konyhánkban, hogy ezt is tudod rólunk?” Ezek a „veled is megtörténhet” típusú, hétköznapi, párkapcsolati esetek rendkívül vonzók játszónak és nézőnek egyaránt, annak ellenére, hogy nem kínálunk megoldást a problémákra, csak felvetjük azokat, és kérdezünk. Nevezhetnénk színházi csoportterápiának is az előadásokat. A néző közbekérdezhet, hozzászólhat az előadáshoz, a végén pedig hazaviheti az élményt és a gondolatokat, amelyeket továbbszőhet. Az előadás közben vannak dramaturgiai pontok, amikor felpattanok, és beszélgetek a nézőkkel.
December elsején volt a 400. előadásuk, amire gálaestet szerveztek. A direktor a kezdetektől végigadminisztrálta az előadásokat, mikor, hol, milyen témában, mely szereplőkkel játszottak, így kijött, hogy a négyszázadik előadásra 180 színész szerepelt a pszichoszínházban. – Nagyon szerencsésnek érzem magamat, hogy az embereket huszonnégy év után is érdekli ez a fajta színházi élmény, és a színészek is boldogan jönnek hozzám játszani, ezért az este pszichológiai hívószava, ami köré felépítettem a történetet, a szerencse volt – meséli Juli. – Számvetésként, egyben fontos gesztusként az aznap játszó színészek felolvasták az addig játszott összes kollégájuk nevét. Mind a száznyolcvanat, olyanokét is, akik már nincsenek közöttünk. Volt, aki egyszer játszott csak nálam, de van, aki hússzor. Volt tombola is, amelyen színházjegyeket sorsoltunk ki, és kezdetnek lejátszottuk Lettner Krisztina fotóit, amelyeket az utolsó évek előadásfotóiból válogatott össze. A gálaest végén pedig elénekeltük a Máthé Zsolt színművész (Örkény Színház) által, John Lennon Imagine-jének dallamára írt himnuszát.
A lelkiség reneszánsza
Bácskai Juli a legfontosabbnak a megértést és a toleranciát tartotta egész életében. Azt, hogy emberek ne gyűlöljék egymást, ne legyen kirekesztés, ne bántalmazzák egymást. Ezért képes volt a maga eszközeivel harcolni is. – Mi a békés egymás mellett élés lehetőségét próbáljuk megmutatni. Szeretem, ha a nehéz témák megközelítése humoros, és ne legyen szájbarágós a történet tanulsága. Vigyázok, hogy a hangvétel ne legyen leereszkedő sem, partneri kapcsolatra törekszünk a nézőkkel, akik egyébként mostanában már tele vannak pszichológiai ismeretekkel. Néha kicsit többel is, mint ami szükséges az egészséges élethez.
Az emberek igénylik a beszélgetést, mert egyre magányosabbak, egyre elszigeteltebben élnek a virtualitás álcája mögé bújva, ezért azt gondolom, hogy a Pszichoszínház most a reneszánszát éli, de látva a társadalom mentális állapota romlásának tendenciáját, azt jósolom, a java még csak most következik.