A hosszú évek óta szinte töretlenül hatalmon lévő Osztrák Néppárt (ÖVP) és a 2017 óta ellenzékben lévő szociáldemokraták (SPÖ) hírek szerint újra összefognának a szeptember végén esedékes parlamenti választásokra. Hetek óta zajló puhatolózó tárgyalásaiknak csak egy az osztrák bulvársajtó által felkapott epizódja volt, hogy operaházi páholyában Karl Nehammer néppárti (ÖVP) kancellár széles mosollyal csevegett Michael Ludwig bécsi polgármesterrel, a szociáldemokraták (SPÖ) fővárosi elnökével és Doris Buressel, a szövetségi parlament szociáldemokrata elnökével. Mindkét baloldali politikus "régi motoros", és mindig is a két nagy párt közös kormányzását igyekeztek előmozdítani.
Múlt heti közvélemény-kutatási adatok szerint azonban mozgalmaik egyforma gyatrán (21-21 százalékkal) szerepelnek a parlamenti pártok népszerűségi listáján, amelyet már több mint egy éve a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt, az FPÖ vezet - legutóbb 28 százalékon állt, de úgy tűnik nemsoká megint megközelítheti a 30-at.
Ez a magabiztos fölény hozza össze az osztrák politika színpadának két egykori fő erejét, akik tisztában vannak vele, hogy ma már együtt sem képesek abszolút többséget szerezni, így kénytelenek lesznek harmadikként egy kisebb pártot is maguk mellé állítani. Az ÖVP őszig még a környezetvédő zöldekkel alkot koalíciót, de a továbbiakban már nem szeretne velük egy csónakban evezni. Inkább a 12 százalékon álló liberális pártot, a NEOS-t választaná, mert hasonló a gazdaságpolitikájuk, s a párt ideológiailag is közelebb áll hozzá, mint a zöldek, s valamivel nagyobb erőt is képviselnek. Az SPÖ szíve is inkább a pink színnel jelölt liberálisokhoz húz, a fővárost közösen kormányozzák, jóval kisebb surlódások közepette, mint korábban a zöldekkel.
Folyik az esélylatolgatás, a tartósan élen álló FPÖ vezetője, Herbert Kickl már gúnyosan megjegyezte, ésszerű lenne, ha a két nagy párt eleve közös listán indulna. Az Österreich című napilap belpolitikai rovatának vezetője, Isabella Daniel azon a véleményen van, hogy a szükségből erényt kovácsolhatnak, a fölény láttán a Szabadságpárt híveinek egy része otthon maradhat, miközben a nagyok csapatát az ellenséges heccelés mozgósíthatja. A szociáldemokraták részéről két tartományi pártfőnök, a helyi miniszterelnöki posztot is betöltő karintiai Peter Kaiser és a tiroli Georg Dornaeur a nagykoalíció fő kezdeményezői, de már csatlakozott hozzájuk Stájerország néppárti miniszterelnöke, Christopher Drexler is, továbbá a nagykoalíció gerincét hosszú évekig adó szociális partnerek, a munkavállalók és a munkáltatók befolyásos szervezetei.
Ludwig, főként az ÖVP Sebastian Kurz uralkodása előtti kádereivel, azaz a türkizek helyett a régi feketékkel ápol jó viszonyt, rájuk alapozva támogatja óvatosan a sokak által csak "arányos rendszernek" nevezett egykori politikai összefogás feltámasztását. Alsó-Ausztria következetességre nem sokat adó néppárti miniszterelnöke, Johanna Mikl-Leitner, aki helyben az egyik legszélsőségesebb szabaságpárti politikussal alkot kormánykoalíciót, a minap kijelentette, hogy országos szinten tilos a fekete-kék kormányzás.
A formálódó többséggel ellentétben, a mindig is különutas burgenlandi szociáldemokrata tartományi főnök, az országos politizálástól visszahúzódott Hans Peter Doskozil nem szereti az ÖVP-t, szerinte a jobboldali párt mindig is kihasználta az SPÖ-t.
A szociáldemokrata párt új vezére, Andreas Babler egyelőre nem folyt bele a színfalak mögötti tárgyalásokba, őt még saját vezértársai is túl baloldalinak tartják, jóllehet az utóbbi hónapokban faragott radikalizmusából, a Néppártban pedig egyelőre kommunistázzák őt.
Még ha a Szabadságpárt vezérének egyre erősödő szélsőségessége - barátkozása az általa csak jobboldali NGO-nak nevezett Identitárius Mozgalommal (amelynek "remigrációs" deportálási tervei ellen milliók tüntetnek hetek óta Németországban), Putyin felé kacsingatása, Orbán Viktor iránti rajongása - egymás karjaiba is hajtaná az osztrák szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártot, a kényszer még nem lenne elég a sikerhez. Az elemzők szerint szakítaniuk kellene a zsíros állások pártközi felosztásának hagyományával, a reformlassítás gyakorlatával, a kicsinyes féltékenykedésekkel. Nagyszabású - a magyar fülnek is ismerős - feladatokat kellene kitűzni és megoldani, például az egészségügy és az oktatás megújítását, az idősgondozás fejlesztését, a migrációs feszültségek - harmadik ország bevonásával elképzelt - oldását, a bevándorlási szabályok kidolgozását, a semlegesség új alapokra helyezését, esetleg meghaladását. Nehezen bár, de elképzelhető egy olyan kompromisszum is, amelyben a konzervatívok belemennek a vagyon- és örökösödési adó újbóli bevezetésébe, cserében a baloldal elfogadja a bér- és jövedelemadó mérséklését.
A kényszer hatására egybekelést fontolgatók persze azzal is számolnak, hogy nem találják meg a közös hangot, esetleg nem szereznek közösen sem elég szavazatot, ezért rákényszerülhetnek, hogy a Szabadságpárttal működjenek együtt. Jóllehet Babler és Nehammer is kizárta, hogy a „nemzetbiztonsági kockázatot jelentő“ Kickllel közös kormányra lépjenek, az együttműködést az FPÖ tagságával egyikük sem utasította el. Csakhogy a szabadságpárti sikerek letéteményese éppen maga a rémisztően keményszavú, agresszív vezér.
