Tündérek, igricek, mókárok - Interjú Puska Veronikával

Korábban novellákat és kisregényt publikált. Eredetileg is a regény felé építkezett?

A novellák mellett mindig is írtam saját kedvtelésből regényeket, de azokat abszolút nem kiadási szándékkal, csak a magam örömére. Leginkább arra voltak jók, hogy megtanuljak egy nagyobb szövegmennyiséggel dolgozni, közben játékként fogtam fel az egészet, nyugodtan kísérletezhettem. Később a novellákat vagy pályázatra írtam, vagy már eleve pályázathoz passzoltak, és csak hozzáigazítottam őket a kiírásokhoz. Ez a regény is egy novella világából kerekedett ki, megadva a szikrát, hogy belevágjak egy lélegzetvétellel hosszabb történetbe.

Fantasztikus regényként jegyzik a könyvet, amely előszeretettel kacérkodik a szépirodalommal is. A zsánerműfajok iránti lelkesedés honnan ered?

Főleg szépirodalmat olvasok. Nagyon ritkán sikerül olyan fantasztikus irodalmi művel találkoznom, amely megfog a témafelvetésével, általában a szöveg minőségén szoktak elvérezni. Ebben a tekintetben alapvetően többet várok, magyar és külföldi szerzőktől egyaránt. Nyugodtan rendelkezhet fantasztikusabb háttérrel egy mű, csak ritka, hogy aki ilyet alkot, az képes vagy akar szépirodalmi igényességgel fogalmazni. Jó példának ott van Halász Margittól A vörös nyelvű párduc. Ugyan szerepel benne fantasztikus népi elem és misztikus vonal, mégsem sorolják a fantasztikus irodalomhoz. Kamaszként nagy hatással volt rám Tolkien is, de elvesztettem az érdeklődésemet, mert nála a jó nagyon jó, a rossz meg nagyon rossz. Engem egy idő után jobban izgatott az, ha valaki nehezen meghatározható jellemű, vagy nehéz morális döntések meghozatalára kényszerül. Számomra érdekesebb az esendő vagy gyarló szereplő, akár emberről van szó, akár nem. Hozzon zavarba a történet annyira, hogy elgondolkoztasson.

Garabonciások, tündérek, igricek, mókárok világa a regény. A mondák és mitológiák iránti vonzalma, a téma iránti mélyebb elköteleződés és a kutatói jellem süt az írásából – a magánéletében azonban egészen más területtel foglalkozik.

Alapvetően természettudományos végzettségem van, és jelenleg minőségbiztosítóként dolgozom. Az teljesen más világ – tényeken és adatok gyűjtésén alapul –, bár ott is ugyanúgy történeteket kell létrehoznom, csak a felhasználás célja más. Ott a tényeken van a hangsúly, íróként pedig olyan történetet kell összeraknom, ahol már a fantáziám szárnyal. Számomra azért egészíti ki egymást a szakmám és az írás, mert amennyire szigorúan ragaszkodom kell a tényekhez a munkámban, az írásban kedvem szerint eltérhetek tőlük, és ez nagy szabadságot ad. Aki a néprajzban otthonosan mozog, az egy-két dolgot számonkérhet, amiért egy-egy néprajzi elemet nem úgy használok, ahogy az eredetileg volt, de egy író megteheti azt, hogy csak felhasznál. Jól tudom, hogy mi az, amiben eltértem, és írói szabadságként gondolok rá.

A régi történetek nyelvileg is hathatnak önre, hiszen számos ponton jelentkezik a régi magyar nyelv. Nem volt nehéz megalkotni ezeket a párbeszédeket?

A regényem egyik szereplője nem a mai modern nyelvet beszéli, de attól még magyarul szólal meg. Ehhez külön tájnyelvi szótárakat használtam forrásul. Tetszett, hogy annyira másképp beszéltek a régi emberek, néha ugyanazt a szót ma teljesen máshogy használjuk, ha egyáltalán használjuk. Sok szónak így lett igazán értelme, nem gondolunk bele, hogy melyik honnan jön, vagy mire értették régen. Nagyon szívesen ástam bele magam, talán túlzottan is, és emiatt ebből kicsit gyomlálnom is kellett, hogy olvasóbarátabb legyen a szöveg. Nem történelmi regényt írtam, ahol mindenki így beszél és ahol helye van, hanem csak egy-két szereplő használ ilyen fordulatokat.

A kötet egy Weöres Sándor-idézettel – „A dolgok árnyéka halhatatlan.” – indul. Miért éppen erre esett a választása?

A néprajzi elemek mellett kerestem azokat a verseket is a magyar szerzőktől, amikben szerepel egy kis fantasztikum vagy valamilyen abszurd elem. Petőfinek több olyan munkája van, amit nem feltétlenül tanítanak az iskolában, de rengeteg fantasztikus képet tartalmaz. Az egyik szereplőjét, Barangót, aki eredetileg a Szerelem átka című versében szerepel, például felhasználtam a Bújj, bújj zöld ág című novellámban. Így találtam rá Weöres Sándor Egysoros verseire is, amiből az idézet is származik.

Ha már említette Petőfit, Vörösmarty is és a Csongor és Tünde szintén szerepel a könyvben.

Az a legkülönösebb az egészben, hogy előtte nem olvastam újra a Csongor és Tündét, viszont korábban tetszett belőle egy rész, amit végül fel is használtam. Érdekes, hogy az olvasók ezt a részt viszont már másképp, tágabban értelmezik. Olvastam olyan kritikát, ahol egyfajta Vörösmarty-parafrázisként utalnak a regényemre. Ez nem volt ennyire tudatos, az idézett Csongor és Tünde-passzus mégis megtalálta a maga helyét.

Vörösmartyék után eléggé eltűnt ez a szál a magyar irodalomban, de manapság egyre többen és bátrabban használják a fantasztikum „varázsvilágát” az írásaikban. Erről mi a véleménye?

Néha mikor az írók fantasztikus elemekhez nyúlnak, az olyan, mintha nem lennének megelégedve, a jelennel és egy aranykorba vágynának vissza. Van, aki szeret elmenekülni egy biztonságos, képzeletbeli világba. Észrevehető, hogy egyre többen nyúlnak néprajzi elemekhez is. Nem tudom, ez a jelenség hová fut, és eléri-e végül azt a célt, aminek szánják. Más szerzők, lehet, bele sem gondolnak se menekülési, se más tudatos trendteremtő szándékba, pusztán ebben lelik örömüket, ez izgatja a fantáziájukat. Ha ezzel képesek értéket is közvetíti, az biztos megtalálja a maga közönségét.