Jó egy esztendeje mertem én is nagyot álmodni, s A Harmadik Birodalom nyelve (Lingua Tertii Imperii – LTI) olvasásának hatására, igen, egy kicsit azt ellenőrizendő, beszereztem Victor Klemperer önéletrajzi- és naplójegyzeteinek nyolc, kellőképpen elriasztó, összesen mintegy 7 ezer oldalnyi, vaskos kötetét. Az (el)olvasás életfogytiglani foglalatoskodás, miközben szépen kibontakozik az olvasó előtt a szorgos naplóíró örök dilemmája, igyekezete, bizonygatási kényszere, hogy ő miért nem zsidó, miért nem zsidó származású német, hanem csak úgy egyszerűen: német.
Az integrálódás, asszimiláció különféle megoldásai, fokozatai (természetesen) nem egyedi jelenségek, de Klemperer életútja jól példázza a XIX–XX. századi zsidó integrálódási törekvéseket. Apja, aki rabbi, de a németországi zsidóság reformszárnyához tartozott (az irányzat minden külsőségben igyekezett az akkor még nem ismeretes Leitkulturhoz hasonulni), aminek többnyire az lett az eredménye, hogy az ilyen reform-rabbik utódai rendre kikeresztelkedtek. Klemperer fivérei is (s hát ő is, de ezt később elsumákolta, majd ismét fölfrissítette), olyannyira, hogy amikor az egyik bátyja meglátta Victor könyvét a Talmud bölcsességeiről, megvetően vetette oda: nem hittem volna, hogy ilyen mélyre fogsz süllyedni. Egy rabbi fia mondja ezt a rabbi másik fiának. Miközben a Talmudról ír könyvet, Klemperer meggyőződéses német, sőt, sokszor németebb a németeknél. Prágai útján, az 1910-es évek elején, meglepetéssel tapasztalja, hogy a városban alig hallani német szót, amin kellőképpen meg is ütközik, hiszen ő Prágát német városnak tudta. A háború után viszont németekkel kap szinte szó szerint hajba, amikor azok a német katonák első világháború alatt tanúsított hősiességét kérdőjelezik meg. A naplóban még nem tartok ott, de A Harmadik Birodalom nyelvéből pontosan látjuk, hogy mily fájdalmasan kellett szembesülnie a németség kérdésével, hogy mennyire nem volt egyszerű, amire egész életében annyira áhítozott, németté válnia, németnek maradnia.
***
Amikor a holokauszt áldozatai közt a magyar kultúra jeleseit, Radnótit, Szerb Antalt vagy Honti Jánost siratjuk, gondolni szoktuk, sőt, emlékeim szerint egyetemi kurzusaimon az én számon is kiszaladt olykor, hogy pedig (!!!) keresztények voltak, a magyar nyelv, az irodalom alig felülmúlható jelesei… És mégis! De mi az a pedig, mi az a mégis? Ha nem lettek volna keresztények, ha nem a magyar nyelv és irodalom jelesei lettek volna, akkor még hagyján? Akkor likvidálásuk magyarázható? Nyilván senki nem gondolja ezt komolyan (legalábbis nagyon remélem), de kiszalad a szánkon. Az óriási bűntény az volt, hogy iparszerűen emberek (!) millióit semmisítették meg. Valahol olvastam, hogy a szállítmányokban (ez is micsoda kifejezés?!) túlteljesítő magyar hatóságokat az auschwitzi táborparancsnok némi visszafogottságra intette, mert „nem győzik a beérkező emberanyagot feldolgozni”. Minden elpusztított emberélet, minden egyes háborús áldozat eggyel több az elfogadhatónál, de ez, az „emberanyag feldolgozása”, ez az igazi, megbocsáthatatlan, megtörtént botrány.
***
Igen, megtörtént, de az ilyesmi Európában már nem történhet meg. Állítják a hozzáértők. Az, hogy valakit (bármilyen) identitása, nézetei miatt meghurcolnak, megsemmisítenek, de háború sem, semmi. Hiszen az emberiség annyi mindent megélt, tanult. Mondják (noha egyre halványuló meggyőződéssel) ezt még most is. Viszont Klemperernél van egy passzus, amelyben rögzíti, 1912-ben egy baráti levélből arról értesül, hogy az oroszok Königsberg környékén csapatösszevonásokat hajtottak végre, s Kelet-Poroszország háborús veszélynek van kitéve.
A hírrel kapcsolatban Klemperer, barátja pánikolását a háborús hisztériakeltés számlájára írva, a következőket jegyzi meg: egyértelmű őrültség manapság, a huszadik században (!), Európa közepén a nagyhatalmak közötti háború lehetőségét fölvetni. Persze, a gyarmatokon, vagy a félázsiai Balkánon lesznek harcok – de Európa szívében? Középkori szemlélet. Ismétlem: 1912-ben! Aztán másfél év múlva jött az első világháború, majd a második, a maga hihetetlen borzalmaival. Mindkettő a XX. századi Európában, amiről elképzelhetetlen volt 1912-ben, hogy még háborúk gyötörhetik… 2024-et írunk.
***
Klemperer, aki a ma Lengyelországban található (ezt most derítettem ki a neten, de nem emlékszem, hogy akár egyszer is említést tett volna szülővárosa földrajzi környezetére) Landsberg an der Warthe (ma: Gorzów Wielkopolski) gimnáziumában tanult, önéletrajzi kötetében arról számol be, hogy a XIX–XX. század fordulóján a zsidókérdés voltaképpen nem volt napirenden. Legfeljebb ártalmatlan (?) évődések szintjén. Majd szinte egy szuszra azt kezdi fejtegetni, hogy osztályelsőként őt illette a diákegyesület elnöki posztja, ám annak elfogadása nagy fejtörést okozott neki. Ha vállalja, hogyan tekintenek majd reá, zsidóra, az ünnepi összejöveteleiken hivatalos tartalékos tisztek (Poroszországban zsidó nem lehetett tartalékos tiszt), illetve, ha nem fogadja el, szeparálódásnak, a német kultúra lebecsülése jeleként értelmezhetik gesztusát. Miközben, ismétlem, ő saját magát nem zsidónak, nem német zsidónak, hanem egyszerűen németnek gondolta.
***
Fiatalkorában (sőt, részben még később is) a németség lényegét a protestantizmussal azonosítja, s fölháborodva számol be egy müncheni úrnapi körmenet pompájáról, színházszerűségéről, a számos egyházi ünnep (munkaszüneti nap) munkafegyelmet és -teljesítményt lazító voltáról. Voltaképpen azt az embertípust képviseli (fegyelem, az előírások betű szerinti betartása, a felsőbbségek parancsainak teljesítése stb.), amely Hitlert is gondolkodás nélkül kiszolgálta. Furán hangzik ez, hiszen épp ennek a rendszernek lett áldozata, de alapmentalitásában mégis mintha ezt az embertípust reprezentálná. A tipikus németet, aki protestáns és nem katolikus. A bajorok nem igazi németek, hanem a poroszok azok. Klemperer mondja ezt, deskriptív jelleggel, egyetemista korára visszaemlékezve. Valami ilyesmit jómagam is megtapasztaltam: a bajorok mintha (és nem csak földrajzilag) közelebb állnának hozzánk, mint a poroszok vagy a szászok. A katolicizmusból adódna ez? Hogy nagyvonalúbbak, lazábbak, és igen, vendégszeretőbbek. Nem garasoskodók, mint például a szászok, poroszok. Ezek is sztereotípiák persze (és hirtelenjében is bőven tudnék ellenpéldákat elősorolni), de hát mint ismeretes, a sztereotípiák azért nem nélkülöznek minden alapot. Egy bajor barátaim által gyakran előadott vicc jut az eszembe. Bajor és porosz ül egy éttermi asztalnál, a bajor meg szeretné sózni az ételét. A sótartó lyukai viszont el vannak dugulva, a bajor rázza, az asztalhoz ütögeti, eredménytelenül. Végül bosszúsan félretolja. Kisvártatva a porosz veszi kézbe, a sótartó neki sem ad sót, ám ő azonnal fogpiszkáló után nyúl, és szépen, akkurátusan egyenként kitisztogatja vele a lyukakat, majd megsózza az ételét. „No, ezért nem szeretjük mi a poroszokat” – zárja a viccet a bajor mesélő. Ennyit a német identitásról.
***
De kússzunk csak közelebb mindennapi valóságainkhoz. Amikor a szlovák ellenzék által szervezett, egyre növekvő létszámú tüntetéssorozat egyikén Michal Šimečka a Progresszív Szlovákia pártelnöke a pozsonyi sokadalom előtt azt fejtegette, nem engedhetjük, hogy Fico kormánya az orbáni Magyarország szintjére süllyessze Szlovákiát, a több tízezres tömeg szűnni nem akaró pfujozásba tört ki. És engem, noha azzal, hogy az orbáni politikával és hatalomgyakorlással mélységesen nem értek egyet, nagyon enyhén fejeztem ki magamat, ez a pfujozás egy kicsit szíven szúrt. Miközben azt is tudom, hogy nem általában a magyaroknak szólt, de hát lehet-e ezt ténylegesen különválasztani? Majd néhány nap múltán kiderült, hogy a Progresszív Szlovákia listavezetője Ódor Lajos lett. Ők pontosan szét tudják szálazni az orbáni Magyarországot, általában a magyarokat vagy éppen Ódor Lajos személyét...
***
A fentiek viszont eszembe juttattak egy másik, régi szituációt, egy hasonló, többrendbeli szíven szúrás esetét. 2004-ben tudatában voltam annak, hogy az ominózus népszavazás kérdésfelvetése mily galádul álságos, milyen ördögi észjárással kifundált csapda, és csak azért adtam hálát a Teremtőnek, hogy nekem a kérdésben nem kell állást foglalnom. Amikor viszont Gyurcsány Ferenc keményen és hajthatatlanul kimondta a nemet, jött a tüske a szívbe – vagy hova… Miközben az eszemmel tudtam, hogy igaza van, a lelkemen sebet ejtett. Így van ez, amikor nem tudatosítjuk: a világ nem fekete és fehér, nemekkel és igenekkel nem lehet a felvetődő kérdéseket megválaszolni. Az „igen, de” és a „nem, de” válaszokon túl ezernyi további finom árnyalat lehetséges. Bizonyos kérdéseket épp ezért nem szabad népszavazásra föltenni.
Aztán, hab a tortán, egy nappal az ominózus népszavazás előtt Pesten jártam. Tizenhárom éves fiammal az utcán sétálgatunk s nézegetjük a piros-fehér-zöldben tobzódó hirdetőoszlopokat, a piros-fehér-zöldbe csomagolt házakat, hidakat… Egy épület előtt, amely még a többinél is nemzetibb öltözékben pompázott, megállunk. Ahogy ott bámészkodunk (arra voltam kíváncsi, hogy békeidőben vajon milyen funkciót tölthet be), kilép az ajtón (pontosabban az egyik hatalmas plakátból, hiszen korábban észre sem vettem, hogy ott ajtó van) egy mokány, bajuszos úriember és kedélyesen reánk köszön:
– Jó napot kívánok! Aztán jöjjenek ám el holnap szavazni!
– Mi, sajnos, nem mehetünk – válaszolom.
– Ugyan miért?
– Mert Szlovákiából vagyunk…
– Jaaa… – mondja szemmel látható csalódottsággal, s már húz is el. Mentében azonban még visszaszól: – Hát, akkor legalább szurkoljanak nekünk!
– Azt fogjuk tenni… – mormogom csöndben (bár ő már nyilván nem hallja), s arra gondolok szomorúan, hogy ez a népszavazás vajon nem mi miattunk van? Nem a „határon túli” magyarokért? Akkor miért is kell nekem „nekik (!) szurkolni”? Ahogyan kilépett az ajtón, s amilyen kedélyes hangnemben megszólított, attól tartottam (s ezért kissé félve is vallottam be, hogy szlovákiai vagyok), majd megörül nekem, megkérdezi, hogy ugye milyen jó dolog, hogy megszervezték ezt a népszavazást… Netán még a vállamat is megveregeti… Megölel, megcsókol!!! Nekem nagyon nem lett volna jó az a vállon veregetés. Végül azonban az sem volt jó, amit ténylegesen lett.
Az egész népszavazás ilyen: sem az igen, sem a nem válasz nem lett volna, mert nem lehetett jó…
Fiamnak magyarázom, hogy miről is szól a népszavazás, majd csodálkozva mondja/kérdi: „De hát mi eddig is magyarok voltunk, csak Szlovákiában lakunk, nem?” Hát, erről van szó...
***
L. Juhász Ilona legújabb, a szlovákiai magyarok Csehszlovákia 1968-as katonai megszállására vonatkozó emlékezetét dokumentáló könyvének (Ruszkik, haza! Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja–Komárom, 2023) több olvasata, jövőbe mutató dermesztő üzenete is van, de világosan kiolvasható belőle a (cseh)szlovákiai magyar közös identitás egy lehetséges rétegének lehetséges magyarázata. Kicsit messzebbről kezdem. Anyám gyerekkori emlékével. Az 1938-as visszacsatolás idején az elemi iskola első osztályos tanulója volt. Könyvszerető család gyerekeként (édesanyja, az én nagyanyám sokat olvasó parasztasszony, anyai nagyapja naplóíró parasztember volt) Anyám nyilván rettenetesen örülhetett az első (olvasó)könyvének. Amit az új hatalom, a saját szempontjából érthető módon, károsnak ítélt meg, s azonnal lecserélt a magyarországi változatra. Az első elemi olvasókönyv esetében a különbség jószerével annyi lehetett, hogy az előzéklapon immár nem Eduard Beneš, hanem Horthy Miklós, nem a csehszlovák, hanem a magyar himnusz szerepelt. Identitás-alakítás szempontjából ez persze nem mindegy, de ez is félrecsúszhat, ugyanis a tanító néni az osztályban, a sarokban álló (egy kiselsős számára) hatalmas vaskályhába dobálta a „cseh könyveket”, amelyeket a kályha szájából kicsapó hatalmas lángnyelvek nyeltek el. Ezeket a lángnyelveket, amelyek könyveket emésztettek el, Anyám azóta is emlegeti. Nyilván nem tudhatott akkor a Németország-szerte évek óta lángoló könyvmáglyákról, de a könyvszerető családi háttér okán eleve borzalommal töltötte el a könyvégetés. Pláne, hogy az első saját, magyar nyelvű könyvét égették el! Abban az időben nem jártak el mindenhol így. A korabeli sajtóból tudok arról a kezdeményezésről, aminek keretében a régi csehszlovák tankönyvek összegyűjtésére szólítanak föl, hogy azokat aztán a Szlovákiában maradt „magyar testvéreiknek” eljuttassák. Nem gondolván arra, hogy a csehszlovák tankönyvek ideológiailag ott sem feleltek meg. 1939 után rövidesen megjelentek ott is a szlovákiai magyar tankönyvek, Tiso József (sic!) arcképével és a szlovák himnusszal… A (magyar) lelkekért azóta is folyik a tülekedés az iskolai tankönyvek lapjain is. „Hazánk fővárosa Prága”. Emlékszem a hatvanas évekből a talán harmadikos csehszlovákiai magyar olvasókönyv címére, fölötte az „arany Prága” hradzsinos (mi Hradcsaninak emlegettük) látképének színes rajzával. Majd a rendszerváltást követően több szlovákiai magyar iskolában (nem-, vagy fél-hivatalosan) magyarországi tankönyvekből tanítottak (tanítanak?). Nos, ezekben nyilván nem talál a diák „Hazánk fővárosa Pozsony” típusú olvasmányt…
L. Juhász Ilona említett könyvében az interjúalanyok zöme a prágai tavaszra, Alexander Dubček vagy Ludvík Svoboda személyére rendkívül pozitívan, olykor könnybe lábadt szemekkel emlékezik, az ország katonai megszállását, beleértve a bevonuló magyar honvédség szerepét is, hazájuk elleni agresszióként értelmezi. Az aztán már más kérdés, hogy a szovjet jelenlét idővel a mindennapok szerves részévé vált. Megszoktuk őket. Mindamellett érthetetlen az idővonal máig meghosszabbított vége: az ukrajnai orosz agresszió helyeslése vagy jó esetben közönyös tudomásul vétele. Illetve az, hogy a jelenlegi országos problémákat a szlovákiai magyarok, úgy tűnik, nem érzik a sajátjuknak. A legalább 80 százalékban magyar lakosságú Dunaszerdahelyen közelmúltban zajlott kormányellenes tüntetésen, ahogy azt Hunčík Péter keserűen megállapította, a részvevők 80 százaléka szlovák volt. Mi történt közben? Miért nem tudunk azonosulni annak az országnak a problémáival, ahol élünk, ahol dolgozunk, ahová adózunk, aminek oktatási, egészségügyi és szociális szolgáltatásait vesszük igénybe, aminek útjain autózunk, vonataival utazunk?
Válasz helyett az ember orrát holmi szuverenitásvédelmi törvények kénes bűzei kezdik facsarni: tiltjuk, amit máshol csinálunk?
***
Vissza Klempererhez, aki elmeséli, hogy genfi tanulmányai során (még mindig bőven az első világháború előtt járunk) megismerkedett egy hallgatónővel, aki kedves is volt, művelt is volt, másokkal szemben empatikus is volt, s aztán egyszer kibukott belőle a mérhetetlen zsidógyűlölet. Igaz, hogy tudomása szerint még életében nem találkozott zsidóval, mondja a zsidó Klemperernek, de az egy alantas, söpredék faj. Klemperer csak másnap közölte vele, hogy ő meg zsidó. Aztán hetekkel később a nő bocsánatot kért tőle, s felajánlotta, hogy beszélgessenek, hiszen erről a kérdésről még soha senkivel nem váltott szót, csak öröklött kliséket hangoztatott. Meg szeretné ismerni és érteni a másik oldalt is. Klemperer büszkén visszautasította, hogy ő nem fogja ilyesmire vesztegetni a szűkre szabott genfi idejét.
Rosszul tette.
***
„Hölderlin ist Ihnen unbekannt?”
