Nagyanyám mindig azt mondta, dühösen, szomorúan vagy éppen fáradtan sosem szabad nekilátni a kelt tésztának, mert az érzékeny, levegővel teli, lágy matéria másképp formálódik olyankor a kezünk között, s nem az lesz a végeredmény, amit vártunk. Mivel náluk mindig tökéletes volt az ilyen harapnivaló, s rendszeresen került asztalra, hol túrós lepény, hol mákos vagy lekváros bukta, pogácsa vagy éppen diós bejgli, utólag azt gondolom, nagyanyám aligha mondott igazat. Talán éppen a gyúrás, kelesztés, formázás monoton, erőteljes mozzanatai űzték el a búját, ha azon kellett merengeni, lesz-e elég kukorica, búza a falu végében lévő földjeiken, kihúzzák-e vele a telet a lovak, disznók, tehenek, tyúkok és kacsák vagy drága pénzért venni kell a terményboltban.
Talán a buktába oltotta dühét és bánatát akkor is, mikor a falu nagy hatalmú vébé-titkára (ma vajon mi a neve e posztnak?) közérdekre hivatkozva konfiskálta el azt a másfél hektáros kis földet, amit már a dédapám s ükapám is szántott. Értelmes magyarázatot nemigen adott arra, miért kell az én gazdálkodó nagyapámnak önként és dalolva átengedni a területet, amit később építési telekként osztottak ki, nem más, mint épp a vébé-titkár irányítása alatt. Aztán végül ez sem volt elég, a nagyanyámék gyönyörű, a falu közepén lévő portájának végét is lecsippentette szintén ugyanő: kivágták a vén diófát meg a három besztercei szilvát, ez a hely is kellett, a tanács épített házat rá, szintén közérdekből.
Talán nem tudnék most annyi túrós lepényt sütni, hogy az elmúlt napok történései miatt érzett dühöm és szomorúságom feloldódjon a tészta puhaságában.
Bár azért megpróbáltam. Az amorf massza bárki arcát felöltheti gyúrás közben a képzeletemben, miközben látszólag csupán a lisztet morzsolom össze a jó zsíros tejjel, vajjal, töröm ketté a tojást, hogy csak úgy loccsanjon ki a belseje, s szórom a cukrot, mintha el lehetne azzal fedni a keserű ízeket. Úgy tanultam, annál hólyagosabb lesz a tészta, minél jobban verem és csapkodom, egyes francia szakácskönyvek a croissant készítésénél kifejezetten ajánlják, hogy jól suhintsuk oda az asztalhoz, többször is, erősen, már-már indulatosan.
Küzdök hát a tésztával, szinte bántalmazom, pedig haj’, nem ezt az ártatlant botoznám legszívesebben, hisz mit sem tehet az én dühömről, haragomról. Csak az nyugtat meg, fájdalmat nem okozok, vagy ha mégis, legfeljebb saját magamnak, s a napok óta sajgó könyökömnek, viszont a lelkem pár percre könnyebbedik. Hogy túlzásba vihettem a képzeletbeli elégtételt, arra a kutyák befelé néző, csodálkozó feje figyelmeztetett. Nem szoktak ők efféle zajokhoz, meg is ijedtek, mi ez a csapkodás, indulat idebent, mit vétett a vajling, az asztal, mitől borult fel az itteni mindennapos derű.
Ha valóban a dühömet gyúrtam bele a túrós lepényekbe, azt a tészta sem tartogatta magában. Szétnyílt mindegyiknek a csücske, felnyomta a megdagadó túró, úgy néztek ki, mintha egy gonosz szörny, maga a patás ördög távozott volna belőlük sietve.