Mint korábban többször megírtuk, Carlo Chatrian leköszön a filmfesztivál művészeti igazgatói posztjáról, de a rendezvény jövőnél most inkább az a kérdés, miképpen zárul a Chatrian neve által fémjelzett időszak. Ha röviden akarom megfogalmazni: Chatrian egyértelműen a szerzői filmek irányába vitte el a rendezvényt, ami egyértelműen jelezte, nem harcol tovább Cannes és Velence nagy rendezvényeivel. Persze a látszatot, azaz a nagyfesztivál formát nem lehet feladni, így legalább a nyitófilmre sztárokat kell szerződtetni. Ezt most a Cillian Murphy főszereplésével forgatott Small Things Like These (Apró dolgok, mint ez) című ír-belga produkció szolgáltatta, amely egyben versenymű is.
A Claire Keegan azonos című regénye alapján készült film a szinopszis szerint „a római katolikus intézmények által az 1820-as évektől 1996-ig működtetett szörnyűséges elmegyógyintézetekre összpontosít, amelyek célja állítólag az úgynevezett elesett fiatal nők megjavítása volt”. A történetet Bill Furlong (Cillian Murphy) szemszögéből meséli el film, a szénkereskedő és példás családapa 1985 karácsonyán felfedez néhány „megdöbbentő titkot”, amelyet a helyi zárdában őriznek. Túl sok fantázia nem kell hozzá: apácák által abuzált gyerekekről van szó. Milyen kár, hogy a Berlinale nem Magyarországon van, ahol ez a történet most különösen nagyot szólna.
Tim Mielants rendezése Berlinben inkább a sztárok vonulásáról szólt a vörös szőnyegen, mintsem magáról a műről, amelyet leginkább modoros drámaként lehet jellemezni. Persze, a kamera figyelme Cillian Murphy-re összpontosít, aki hosszasan néz szúrósan, érzékenyen vagy épp rezignáltan. Valahol ott van benne egy újabb nagy alakítás lehetősége, de a rendező inkább a formára összpontosított, távolságtartó stílusban. Egyértelmű modorosság, hogy a szénkereskedő keze sikálásában éli meg frusztrációját, miközben a néző ámul: miért nem vesz fel soha kesztyűt? A cselekmény meg túlságosan vékonyka ahhoz, hogy minimális szinten is felemelő tudjon lenni. Egyszóval: a Small Things Like These nem túl érdekfeszítő alkotás. Nyitófilmmé válogatása persze bombaötlet lehetett volna, ha az Oppenheimer miatt éppen reflektorfényben lévő Cillan Murphy van a showbiz közepén, vagy a színésztársa, nem pedig a filmet producerként jegyző Matt Damon. Az alkotóknak interjúkra nem maradt ideje. Ahogy a nyugati szórakoztatóipari zsurnaliszták tréfásan megjegyezték: a Berlinale először arról vált hírhedté, hogy „mindenki hozza a saját laptopját, majd azzal, hogy „nyomtasd ki a saját katalógusod”. Idén már az volt a módi: „hozd ide a saját interjúalanyodat”. A Small Things Like These távol áll attól, hogy bukásnak nevezzük. Klasszikus szerzői tévedés, de nem felháborító. A nyitógála előtti sajtóvetítéseken tapsot nem kapott – igaz, füttyöt sem.
Carlo Chatrian azért mégiscsak érti a dolgát. Ez akkor vált egyértelművé, amikor levetítették a mexikói Alonso Ruizpalacios legújabb művét, a La Cocinát (A konyha), ami afféle fesztiválos robbanást okozott. Talán Damien Chazelle Whiplash című drámájánál lehetett efféle euforikus hangulatot érezni utoljára, és tuti, hogy legalább akkora karriert fog ez a mű is befutni. A rendező Arnold Wesker 1950-es években játszódó színművét álmodta mozivászonra, lehengerlő mozgóképes kavalkáddal, a fekete-fehér legszebb árnyalataival. Rafinált módon egy szemlélő mellékszereplő, Estela (Anna Diaz) érkezésével vezet be minket a New York-i The Grill nevű étterem konyhájára, a hátsó bejáraton keresztül.
Estela társadalombiztosítási szám nélkül kap munkát, mert a vendéglátóipar már csak ilyen: láthatatlan tehetségek dolgoznak gépekként a szebb jövőért. Efféle életről álmodik Pedro (Raúl Briones) is, aki szenvedéllyel főz, lobbanékony, tombol, és áhítattal szerelmes Juliába (Rooney Mara), a szőke amerikai pincérnőbe, aki éppen közös gyermeküket hordja a szíve alatt, de inkább elvetetné. Bonyolítja a helyzetet: az abortusz nyolcszáz dollárba kerül, pont ennyi hiányzik a kasszából is. Ki lehetne más gyanúsított, mint Pedro?
Noha a mű egy helyszínen játszódik (az étteremben és annak különböző tereiben) nincs olyan jelenet, melynek során nem folyna ki a fűlőnkön is az adrenalin, annyira intenzívek. (Van például egy olyan vágás nélküli, ebédműszakot bemutató jelenet, amely alatt az őrület a maximumra pörög a kólaárvízben.) Vannak csendesebb monológok is, de akkor sem győzünk eleget csodálkozni a szenzációs vizuális megoldásokon. Amikor a mozgókép minden egyes eleme működik, nem lehet kibújni a hatása alól. De a filmes bravúrok mellett ott van a szívhez szóló dráma a jobb életre vágyó, elveszett lelkekről, a varázslatos tehetségekről – na meg persze az elérhetetlen boldogságról. Megkockáztatom: utoljára Shakespeare tudott ilyen feszültséget teremteni. Ám Ruizpalaciosnak ehhez még látványos tragédia sem kell. Csak sok kicsi életesemény.
Cikkünk elkészítését a Budapesti Goethe Intézet támogatta.
