Tévedés ne essék: a diktatúrák által teremtett „nemzeti együttműködési rendszerek” az idővel nem puhulnak. Erre remek példa az iráni rezsimé, amely a művek és az alkotóik korlátozásában a világ élvonalában jár. Az idei Berlinálén is megmutatta hatalmát: A kedvenc tortám (My favoruite Cake) című versenymű rendezőinek útlevelét bevonták. Behtash Sanaeeha és Maryam Moghadam nem tudott jelen lenni a film világpremierjén, a nemzetközi sajtótájékoztatón csak fénykép formájában lehetett jelen, igaz, a művet legalább a két főszereplő színész elkísérhette.
De miért is kellett a teokratikus állam elnöke nevében az ottani NER-nek szankciókat alkalmaznia? Ez az igazi abszurd: A kedvenc tortám című filmben még nyomaiban sem találni olyat, ami bárminek az ellenpropagandája volna. Két idős történettét beszéli el a film. Egyik főszereplője a magányos, harminc éve megözvegyült anya, Mahin, akinek már régen kiröppentek a gyerekei, és csak egy kis társaságra vágyik. A másik: Faramarz, a háborús veterán, aki taxisként dolgozó nyugdíjas. Egyszer csak összefutnak Teheránban, és ha már így van, meginvitálja a nő a férfit, hogy megsüsse neki a kedvenc tortáját. Persze, lehet, ha egy nő lép ilyesmit Iránban, az a szélsőséges iszlamisták szemében már hallatlan kritika. De Mahin még egy szabadabb világban nőtt fel, neki van mersze odaszólni az erkölcsrendészeknek, vagy az egykori besúgó szomszédnőnek, de hát ezek tényleg olyan dolgok, amiket Jafar Panahi korábban sokkal erősebben megmutatott a filmjeiben – igaz, ő is ült börtönben. Ha nem rakódna rá a politika a műre, azt mondanám: A kedvenc tortám egy humánus dramedy arról, hogy még idősen is meg lehet élni az élet jobb pillanatait. De így most már azt is hozzá kell tenni: ezt nem mindenhol nézik jó szemmel.
Amikor az élet diktálja – Hervasztóan indult a Berlinale, de aztán berobbant egy mexikói bombafilmÉrdekes, hogy az emberi élet és lehetőségek korlátairól hogyan beszélnek a világ boldogabbik felén, az Egyesült Államokban. Aaron Schimberg filmje, a The Different Man (A másik férfi) egy szociothriller Edwardról, a neurofibromatózisban (kötőszöveti sejtek túlburjánzásában) szenvedő színészről, aki azért, hogy változtasson a mellőzésén, a nyomorultnak érzett életén – és hogy az észvesztően csinos norvég drámaíró szomszédnő, Ingrid (Renate Reinsve, ki más) férfiként tekintsen rá – aláveti magát egy radikális kísérleti kezelésnek, melynek következtében meggyógyul, az arca igazi szépfiús lesz. Úgy dönt, végez a korábbi életével és új névvel próbálkozik az álmok országában. Sikeres ingatlanos lesz, szép új lakás, sok szerető. Aztán egyszer csak összefut Ingriddel, aki egy Edward nevű neurofibromatózisban szenvedő színészről írt színdarabot és főszereplőt keres. A férfi nem tudja megállni, hogy ne jelentkezzen főszereplőnek, és persze összejön Ingriddel. De nincs itt a mese a vége: feltűnik Oswald, a neurofibromatózisban szenvedő virtuóz polihisztor, aki úgy tűnik, szétveri az idillt. Schimberg emberi drámája igen erős és frappáns, ám sikerült az összképet egy kicsit zavarossá tennie azzal, hogy mindenről akar nyilatkozni: a médiáról, a művészetekről, az emberi képmutatásról. A nagyot markolás ez esetben sem volt a legjobb ötlet.
Mivel Berlinben vagyunk, nem múlhat el a verseny német alkotások nélkül. Jó hír, hogy a két hazai versenymű a maga módján figyelemreméltó. Andreas Dresen folytatta a nők rendkívüli történelmi helyzetekben a tematikáját. Csak míg az Egy anya George W. Bush-sal szemben komédia volt, a From Hilde, With Love (Hildétől szeretettel) életveszélyesen egyensúlyoz a melodráma és a tragédia között, miközben elmeséli Hilde Coppi sorstörténetét. A nőét, akit 1942-ben a Gestapo letartóztatott, mivel a férje egy antináci csoport tagja volt, és ő ezt elnézte neki. A film ugrál időben a nagy szerelem korszaka és a nyolchónapos terhesként megélt börtönidőszak között. Dresen inkább tutira megy: nem akar kísérletezni, a lehető leghagyományosabb megoldásokkal dolgozik. Így csak egy korrekt filmet hozott a Potsdamer Platzra – igaz, a történelmi zsáner tekintetében a filmje húzóműnek fog számítani.
Sokkal nehezebb helyzetben volt Matthias Glasner, akinek a Haldoklás (Dying) című háromórás műve kapcsán mindenki előre rettegett, vajon „mi tarthat ennyi ideig”. A film végül a Berlinale egyik legnagyobb meglepetésének bizonyult. A filmes nagyregény hét fejezetre tagolódik és az elsőben egy idős, élete vége felé közelítő házaspárt látunk. Aztán jönnek az újabb és újabb fejezetek, melyek azonos időben játszódnak, csak éppen más karakterek szempontjából – mint kiderül, egy családtörténetet kapunk. Aztán zseniális módon – miután összeértek a szálak – az addig felépített karakterek önálló életre kelnek. És látunk egy dekadens társadalmat, bonyolult lelkeket, egymást szerető és nem szerető családtagokat, abszurd és groteszk szituációkat, sok remek színésszel. És egy olyan rendező alkotását, aki tud olyan radikális lenni, mint egy ázsiai filmes, miközben a német humort is képes értelmezhető szintre emelni. És igen, van a filmben haldoklás is – de csak azért, hogy az életről meséljen. Olyan nyíltan, hogy ezért Iránban már minimum börtön járna.
Cikkünk megjelenését a Budapesti Goethe Intézet támogatta.
