Jó volt péntek este lélekben kisétálni a Hősök terére. Kicsit messzebb voltam ahhoz, hogy fizikailag is megtegyem, de azért is sajnálom különösen, mert a gyermekek melletti kiállás és a gyermekvédelemmel kapcsolatos tiltakozás végre az az életjel, amire oly régóta vártam. A másik Magyarország ébredezése, amelynek már nem csupán lelkiismerete, de ereje is van. Alapvetően nem politikai céllal lép fel, hanem pusztán azt mutatja meg, hogy elege van a rendszerszintű hazugságokból, elege van a felelősség szétkenésével.
Bencsik Andrásnak erről Arany János jut eszébe: vérszagra gyűlt az éji vad. Mert „egy buta hiba miatt a padlón találtuk magunkat, az ellenfél rögtön ránk vetette magát”, foglalta össze a maga olvasatában a történteket. Vajon milyen erő lenne képes megértetni vele, hogy ebben a kérdésben (a gyermekvédelem állapotának javításában, a hatalommal való visszaélés megelőzésében, a megalázás és kényszerítés visszaszorításában) nincs ellenfél? És ezt nem egy ökölpárbajként vagy birkózódélutánkánt kellene elképzelni, hanem amolyan morális minimumnak. Annak a minimumnak, amelyre már csak elvétve hallgat a jelenlegi rendszer, mert nem érdeke az olcsó moralizálás, mert nem hoz kellő hasznot. Sem pénzben, sem szavazatban. Vagy tényleg úgy kell elképzelnünk Balog Zoltánt és Novák Katalint, illetve a lemondatásukat kikényszerítőket, hogy valóban a mélységes megbánás vezérelte őket? Vajon tényleg megértették, hogy milyen aljas játszma részeseivé váltak? Nekem nem úgy tűnik. Hibáról, apró megingásról, puszta tévedésről beszélnek, s közben minden gesztusuk a gőgről és a tévedhetetlenségről árulkodik.
És ha már költészet, nekem a tiltakozásról inkább Petri jutott eszembe: „Hogy elérjek a napsütötte sávig, / hol drapp ruhám, fehér ingem világít, / csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, / oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg”. Sokukat ugyanis nem a vérszag érdekli, hanem a megtisztulás vágya hajtja előre. És leginkább az, hogy ebből a hosszú évek alatt kikevert mocsokból a lehető legkevesebb csöppenjen a helyzetük miatt kiszolgáltatott gyerekekre, hiába akarja épp őket megvédeni a hatalom oly álságos buzgalommal. Az ő részükről ez szondázható, könnyű népszerűséget hozó politika, amelyben gáncsot lehet vetni ellenzéknek, Brüsszelnek, a fél világnak, a péntek esti résztvevők szempontjából viszont elemi kötelesség.
Igen, jó lenne elérni ahhoz a vékony, napsütötte sávig, ahol végre újra lehetne gondolni magunkat egyénként, közösségként, a magyar társadalom megkerülhetetlen építőköveként. Végre cselekvőként és nem passzív szemlélőként. Félő, hogy ezt a melót nekünk, civileknek kell elvégeznünk, mert nem, még most sem igazán látszik az a politikai formáció, amely ehhez kellő hátteret, nyomatékot és tartást biztosítana. Az ő játszmáik is az örökös túlélés körül forognak, mi viszont lassan megint élni szeretnénk. Nem kibekkelni azt az időt, ami még a hatalomnak hátravan, amíg fel nem falja önmagát. Felhúzni az inget, és vaksin botorkálni az igazság, a mi igazságunk felé.