A nejem szerint megvárt. Megvárta, amíg a világ másik felén bóklászom idegen földeken, amelyeken csak úgy pezseg és forr az élet, a tél ellenére is hét ágra süt a nap, és akkor sem enyhül a meleg, ha mindent elmosó zápor zúdul alá. Azt is megvárta, amíg megérkezem, kicsomagolom az ajándékokat, lemosom magamról az út porát, elmesélem a sztorikat, kisimulnak az öröm hullámai. Megvárta, amíg anyám elindul haza Budapestre, és azt is, hogy újabb vendég érkezik, aki furcsa, megnevezhetetlen eszközökkel még próbál némi erőt önteni belé, ha már meggyógyítani senki sem tudja. Megvárta, amíg szombaton lezajlik Duska kosárlabdameccse, amit olyan izgatottan várt, hogy képtelen lett volna másra figyelni, és amire csak ketten tudtunk elmenni, mert akkor a nejem már nem mozdult el mellőle. Megvárta tehát, amíg minden zaj elül, amíg minden kötelességünknek eleget teszünk, hogy azon a szelíd tavaszi vasárnapon, egy hónap után megint négyesben legyünk. Hiszen Mirci már rég nem a nejem macskája volt, ahogy néha dühömben vagy slendriánul fogalmaztam, kicsit eltolva magamtól, hanem ezé a szűk családé, amelynek tagjaival ő nagyon is megtanult bánni, mindenkivel a maga vérmérséklete szerint, mert ő ebben a családi körben akarta eltölteni az utolsó óráit. Ott ahol végig otthon lehetett.
Előtte való napon még sétált egyet a környéken, ami szinte anatómiai csodával ért fel, hiszen a betegség alig hagyott rajta már kitapintható izmot, a felére fogyott, a simogató kéz a máskor puha helyeken a csontok kiálló keménységébe ütközött. Aztán azon a napon már nem is kelt fel, délután még kivittük az erkélyre, kedvenc helyére, hogy élvezze a bágyadt, mégis sokat ígérő napsütést, de már egyre kevésbé törődött a világ dolgaival, amelyek oly közömbös módon teszik a dolgukat nélkülünk is.
Még soha nem láttam senkit meghalni. Az egyetlen, ehhez egyáltalán nem fogható élmény a disznóölés volt, ám itt a beugró, vendégeskedő halál tényét csakhamar elnyomja a születő finomságok zsivaja, az ízek kavalkádja, a bespájzolható öröm. A nagyszüleim utolsó perceinél nem lehettem ott, ez nem tartozik rám, sugallták vagy mondták a felnőttek, a halál, az ember utolsó percei a kórházra tartoznak, a személyzetre, azokra, akik értik a dolgukat. Én őket már csak a ravatalon láttam, ahol egyszerre félve és a kíváncsiságtól hajtva néztem az árulkodó jeleket, a már ellilult körmöket és ujjakat, amelyek már semmit nem tudnak az érintésről, a megmerevedett arcot, amelyet már nem lehet megpuszilni. Nem mertem hosszan szemlélni a hátrahagyott testet, megértést keresni az ismerős vonásokon, mert attól tartottam, ha túl közel merészkedem, akkor a halál engem is beszippant, vagy legalábbis rajtam hagyja a jelét, és akkor már nem örülhetek semminek.
Most már tudom, mély és megrendítő érzés, amikor a test egyre csituló munkája után kiröppen valami, amit magunk se nagyon tudunk megmagyarázni, legendákat és elbeszéléseket kerítünk köré, pórbáljuk leképezni, megmérni, megnevezni, léleknek hívjuk, az isteni részecskének, életünk fundamentumának. Egyikünk sem sírt ebben a pillanatban, megszeppenve térdeltünk, ültünk mellette, próbáltuk elképzelni az épp kiszabadult lelket, ahogy ide-oda leng a szobában, gyorsan eltávozik vagy éppenséggel még marad, mert még dolga van velünk, élőkkel.
Még előttem is különös, hogy a Mirci hátramaradó teste, így, hogy tanúja voltam az utolsó, már kapkodó lélegzetvételeknek, sokkal ismerősebbnek tűnt, mint azok a testek, amelyeket máshonnan, akár több nap elteltével hoztak elénk, hogy búcsút vegyünk tőlük. Azok mind idegenek voltak, halom fagyasztott hús apám vagy a nagyim vonásaival, elcsúfítva mindent, amit a halálban szépnek lehet nevezni. Most már tudom, miért nem tudtam megbékélni a látványukkal, miért éreztem valamilyen kimondhatatlan, megnevezhetetlen csalást az egészben. A rítus, a protokoll, a mozgásba lendülő bürokrácia telepedett rá arra a nagyon törékeny pillanatra a van és a nincs között.
Másnap már ott álltunk az egyik bécsi cég ravatalozójában, amelyik kisállatok hamvasztásával foglalkozik, és ahol persze, hogy beszéltek magyarul, kiválasztottuk az urnát, kék színű tappancsosat, meglepődtünk, hogy milyen kevés, de tényleg kevés helyen fér majd el mindaz a profán törmelék, ami minden után visszamarad. A helyet, ahol Mirci még utoljára megpihent, Anubisz-szobrok vették körül, a sakálfejű istenség, aki elkísérte a holtakat az alvilágba, segített megmérni a szívet és megállapítani, hogy milyen életet élt a megtérő lélek. Volt-e ideje egyáltalán élni a sok hívság között.
Mi, élők is ezt az életet mérlegeljük a sok emlék között: a vizes tányérkája, a már üresen álló alomtálca, a kanapéra tapadt szőrszálak, a még felbontatlan ételtasakok. Ne higgyük azt, hogy mi gyökeresen más, minőségibb dolgokat hagyunk majd magunk után. Az élet nem lesz fontosabb attól, hogy hosszabb ideig tart vagy kevesebb lábon jár. Az emlékek beszélnek, olykor elsuhannak a lábunk között, oda-odadörgölődznek. Felkészítenek és megnyugtatnak. De leginkább intenek: élj, amíg a sorsod engedi. Élj, hogy ne legyen könnyű a szíved.
