Az önmagában rendszerszintű bántalmazás, hogy hagyják az állami gondozásba vett fiatalokat reménytelen körülmények között élni

A bicskei gyermekotthonban történtek és az eset utóéletének lehet akkora hatása, hogy a társadalom végre kilép a közöny és a tudatlanság állapotából?

Igen. Vagyis remélem. Régóta dolgozom a gyerekvédelemben, és sokszor megrendített már az a közöny, amely a gyerekek sorsát kíséri, legyen szó szexuális- vagy bármilyen más bántalmazásról, szegénységről. Megrázó az, ahogy a társadalom és a politika eddig hagyta reménytelen körülmények között élni ezeket a gyerekeket. Ez önmagában elhanyagolás a társadalom, és rendszerszintű bántalmazás a döntéshozók részéről. Most nyílt egy esély arra, hogy mindenki lássa ennek mélységét, borzalmát.

A kormány, meglehet most még nagyobb részben a kegyelmi-ügy politikai kármentésének részeként, de máris törvényi szigorítást ígért. Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője azt mondta, új gyermekvédelmi rendszert alakítanak ki, húsz törvény módosítására tesznek javaslatot.

Ez veszélyes is lehet.

A gyermekvédelembe azok a kiskorúak jutnak, akik a legnagyobb szegénységben és elhanyagoltságban élnek, de jelenleg ott tartunk, hogy nem feltétlenül javulnak kilátásaik, nem lesz jobb az élethelyzetük attól, hogy az ellátórendszerbe kerülnek.

Hol kezdődnek a gyermekvédelem bajai?

Csecsemők várnak kórházakban, mert nincs elegendő nevelőszülő. Egy kisbabát csak olyan nevelőszülő tud vállalni, akinek a házastársa jól keres, hiszen a csecsemővel otthon kell maradni, nem lehet mellette dolgozni. Ezzel szemben a látszat jó, hiszen 50-ről 70 százalékra nőtt a nevelőszülőnél elhelyezett gyerekek aránya. Csak éppen a nevelőszülők száma nem nőtt jelentősen, a meglévők leterheltsége lett elképesztő mértékű. Közben a gyermekotthonok fejlesztése is elmaradt. Egy gyerekotthon, lakásotthon működtetése sokkal többe kerül, mint a nevelőszülői hálózaté, de az állami normatíva ezt a különbséget nem tükrözi.

A kevés nevelőszülő mellé, a lerobbant otthonokba ráadásul kevés szakember jut.

Így van, alig találni olyan szakembert, aki be meri tenni a lábát a gyermekvédelmi rendszerbe.

A munkája rettenetesen nehéz, mert a szakellátásba traumatizált gyerekek kerülnek. Megkésett a mozgás- és beszédfejlődéssel, és sok más készség elmaradásával. Nemzetközi vizsgálatok mutatták ki, hogy az állami gondozottak körében ötszörös a mentális betegek elfordulásának aránya. De említhetek más példát is. Egy 12 fős gyerekotthonban mondjuk hét munkatárs dolgozik. Úgy lehet beosztani őket a 12-24 órás műszakba, hogy egy időben egyszerre csak az egyik van a gyerekekkel, akik így egészen biztosan elhanyagoltak, és egy bicskeihez hasonló esetben a biztonságuk is megkérdőjelezhető. Ilyen munkarendben a munkatársak a szabadságukat sem tudják kivenni. Bele se gondoljunk, mi van, ha az egyik megbetegszik! Képzésre nincs idejük elmenni, egy-egy esetmegbeszélés is kivitelezhetetlen. Márpedig a gyerekvédelemben enélkül nem lehet, pontosabban nem lehetne dolgozni. Mi, az SOS-nél kínálunk képzéseket, de, ha azokat nem projektforrásokból finanszíroznánk, és pénzt kérnénk érte, akkor a munkatársak saját zsebből és a foglakoztatójuk által sem tudnák kifizetni. Mert nincs rá pénz. Erre sincs.

Ha lenne több pénz, mit kellene tenni?

A finn oktatási rendszert tartom példamutatónak. Ott volt egy olyan irányítás, amelyik elhatározta, hogy 25 év alatt megreformálja a rendszert. Először képzéseket indított, külföldre is elküldte a szakembereket, a béreket is rendezte, így a fiatalok számára is vonzó lett a munka. Most ott tartanak, hogy származástól, anyagi helyzettől, lakhatástól függetlenül egyenlően hozzáférhető a magas szintű oktatás. Hasonló módon kellene a hazai gyermekvédelmet is felépíteni.

Az SOS Gyermekfalvaknál hogyan vigyáznak a gyerekekre?

Nevelőszülői hálózatot működtetünk, az állami normatíva a költségek körülbelül 60 százalékát fedezi, a többit adományokból szedjük össze. Alkalmazunk pszichológusokat, működtetjük a jelzőrendszert, képzésekre járnak a munkatársaink. Ha egy nehéz, problémás gyerekünket nem bírja tovább vállalni a nevelőszülőnk, akkor lakásotthont szoktunk javasolni. Nekünk ilyen nincs, ezért ilyenkor másik szolgáltatónál igényeljük meg. Csakhogy a férőhelyre akár két évet is várni kell, aminek súlyos következményei vannak. A várakozás alatt tönkremegy a nevelőszülő, a gyerek, azok a gyerekek, akik a problémás fiatallal laknak, a szakemberek, akik ezt a vívódást nézik, és a tehetetlenséggel birkóznak.

Ma megtörténhetne még egyszer a bicskei eset? Amikor a köztársasági elnök kegyelmi döntése nyilvánosságra került, azt írta az SOS Gyermekfalvak: bátorítják a jelzőrendszer szereplőit, minden gyerek vonatkozásában gyakorolják a törvényben meghatározott feladataikat. Mit jelent ez pontosan?

Messziről indítom a választ. A 90-es években nagyon komoly beszélgetéseket kezdeményezett a szakma a szexuális bántalmazásról. A gyerekvédelmi törvény elfogadása után pár évvel civil szervezetek kínáltak képzéseket. De a politika és a közigazgatás nem fogadta be ezeket a kezdeményezéseket. Ahogy most, akkor sem mert mélyebb társadalmi problémákról, kihívásokról beszélni. Az SOS Gyermekfalvak egy nemzetközi szervezet tagja, és felénk elvárás volt a jelzőrendszer bevezetése, de még nálunk sem indult ez könnyen, megjelent egy ellenállás a vezetők részéről. Azt mondták, ha bevezetjük, hogy a gyerekek vagy a kollégák szóljanak, ha baj van, akkor egy besúgórendszert építünk ki. Aztán jött egy vezetőváltás, és az új irányítás fontosnak tartotta, hogy átláthatóan működő szervezet legyünk. Azonnal képzéseket tartottunk, hogy a munkatársak hamarabb észleljék, ha baj van, és rögtön elkezdhessék feltárni az esetet. Az a protokoll, hogy ilyenkor azonnal le kell ülni szakemberekkel, fel kell tárni az ügyet. Ennek a találkozónak a jelzéstől számított 24 órán belül kell meg történnie. Nagyon súlyos eset nem történt eddig, de olyan sérelmeket feltártunk, megszüntettünk, amelyek ártottak a gyerekeknek.

Milyen esetekre derült fény?

Amikor a szakember leült a nevelőszülővel beszélgetni, elmondta, hogy elfáradt, nem bírja már a sok gyereket. Végül belátta, jobb, ha abbahagyja ezt a munkát. Egy másik esetben a család kifelé nagyon jó képet mutatott, a gyerekekkel sokat szerepelt a médiában. Sikersztorinak tűnt az életük, aztán kiderült, hogy fizikai bántalmazást is használtak, és kényszerítették a gyerekeket a vidám életet mutató szereplésre. Ám, amikor megérkezett a jelzés, és elkezdődött a kivizsgálás, a gyerekek összezártak. Egy-egy gyerek aztán megnyílt volna, de a többiek lebeszélték. Nem merték vállalni a véleményüket. Már csak kamasz és felnőtt korukban mondták el, mi is történt valójában a családban. A jelzőrendszer szükséges, de tudni kell, hogy sok nehézséggel is szembe találjuk magunkat. Fontos, hogy több ember lásson rá a családra, a gyerekekre, a nevelőkre és tanuljanak ezekből az esetekből. Ehhez idő, pénz, tudás és akarat kell.