– Furcsa volt először itt aludni: nem fáztam, nem fújt be a szél az ablakon és az ajtón, nem kellett féljek, hogy jön az eső és elázik mindenem, s attól sem kellett tartanom, hogy a fejemre szakad egy gerenda – mondta Magyar Zoltán, amikor büszkén, de feszengve beinvitált szobájába. Előtte már megmutatta a fürdőt, ahol új mosógép állt a sarokban, s az előszobával közös konyhát a hűtőszekrénnyel, a frissen átfóliázott konyhaszekrénnyel és a mikróval – ilyen gépekről korábban csak álmodott, s mint elárulta, a mikrót még be sem merte kapcsolni, hiszen olyan szép tiszta, sajnálja használni.
A legutóbbi találkozásunkhoz képest valóban hatalmas a kontraszt.
Tavaly szeptemberben írtunk az 57 éves kaposvári férfi kálváriájáról, akinek 2022 őszén gyulladt ki és égett le tégláig a háza a néhány nappal korábban ajándékba kapott, használt, s mint utóbb kiderült, zárlatos hűtőszekrénytől. S nemcsak a lakhelye veszett oda, de az összes ruhája, a pénze, az iratai, az edényei, a telefonja. A katasztrófavédők közbenjárására kiutaltak neki egy szociális bérlakást a Sávházban (az éppen 50 éve épült tízemeletes szalagház a Dunántúl legnagyobb lakóépülete egy közepes somogyi falunyi lakóval), fél évre szólt a bérlet, aztán három hónapra meghosszabbították, ám tavaly nyáron kirakták az utcára. Kérdezte, hová menjen, a várostól a hajléktalanszállót javasolták, amire viszont nem volt hajlandó, hiszen sohasem volt fedél nélküli, mindig dolgozott és volt hol laknia. S mivel más lehetősége nem akadt, visszaköltözött a somogyi megyeszékhely zártkerti részébe, a 800 négyszögöles telken álló leégett házba. Ezt két évtizede cserélte el egy kaposvári ingatlanért, s a húgával költözött volna ki, de a testvér végül a városban maradt. Zoltán így egyedül éldegélt az egykori kiskertek, gyümölcsösök és szőlők helyén kiépült városszéli szegénynegyedben. Ide egyébként a kétezres évek második felének válsággal sújtott éveiben sokan költöztek ki, hiszen egy panel árának töredékéért lehetett félkomfortos vagy komfort nélküli házikókhoz jutni. Járt be dolgozni a megyeszékhelyre, mindennap vagy másfél kilométert gyalogolva a kövesútra a buszmegállóig: volt kazánfűtő a villamossági gyárban, biztonsági őr, telefonközpontos, valamit mindig csinált, ahogyan az egészsége engedte. Idővel, a sorozatos műtétek, a gerincsérve, az asztmája és az ízületi gyulladásai miatt egyre kevesebbet és kevesebbet. Persze a bevételei is folyamatosan csökkentek, magát ugyan el tudta tartani, de biztosítás híján a ház újjáépítése lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
És értelmetlen is lett volna: a lapunkban megjelent cikk után az ország minden tájáról érkeztek felajánlások, volt, aki ács- és tetőfedőmunkát, mások falazást ajánlottak ingyen. Jelentkezett vállalkozó, aki nemcsak a gerendákat cserélte volna ki díjmentesen, de a faanyagot is grátisz adta volna, ám az épület menthetetlennek bizonyult. Zoltánnak költöznie kellett volna, csak éppen nem volt hová.
Ekkor lépett az életébe Pintér Judit – a kaposvári asszonyról is írtunk korábban, mint a helyi hajléktalanok és szegények segítője –, aki a Facebookon indított akciót Zoltánért. Néhány hét alatt nemcsak ruhákat, bútorokat és háztartási gépeket szerzett a telet a tető és nyílászárók nélküli házmaradványban váró férfinak, hanem segített neki beadni a kérelmet egy újabb szociális lakás kiutalására. Más kérdés, hogy Pintér Attila ellenzéki városházi képviselő közbenjárása nélkül a hivatal malmai lassabban őröltek volna. Zoltán karácsonyra jó hírt kapott: az ünnepek előtti napokban kiderült, kiutaltak neki egy első emeleti garzont, igaz, azzal a feltétellel, ha egy hónap alatt lakható állapotba hozza a lerobbant lakást; a költségeket 1,8 millió forintra becsülte a város.
– Lehetetlennek tűnt ennyi idő alatt, ráadásul Zoltánnak egy fillérje sem volt – vette át a szót Pintér Judit. – Az interneten kértem segítséget, s vagy kéttucatnyi helyről jött felajánlás: bútorok, szőnyegek, ruhák, háztartási gépek, s nagyjából 250 ezer forint is összegyűlt, volt, aki 20 ezret adott, de olyan is, aki kétezret, szabadkozva, hogy ő is szűkösen él, de mindenképpen segíteni akar. Mesteremberek is jelentkeztek, s ingyen vagy jelképes összegért megcsinálták a gázt, a villanyt, ki lett festve a lakás, s éppen határidőre el is készült minden, a szolgáltatók kijöhettek ellenőrizni, s rendben találtak mindent, így Zoltán beköltözhetett.
– Az első este és éjszaka nagyon furcsa volt
– mondta maga elé meredve Zoltán.
– Normális ágyban aludtam, pizsamában, paplannal, nem nyakig felöltözve, nagykabátban, hat takaró alatt, mégis vacogva. Pedig próbáltam fűteni, volt egy sziesztakályhám, csak hát egy nagy PB-palackot megevett 2-3 nap alatt, ennek ellenére csak a fűtőtest egyméteres körzetében volt érezhető, hogy működik. Ha megnyitom a csapot, meleg víz folyik, nem egy lavórban kell fürdenem a kertben a hajnali mínuszokban. Vásárolhatok előre, hiszen a hűtőben nem romlik meg az étel, a ruháim a szekrénybe kerültek, nem műanyag zsákokban kell tartanom őket az eső elől, de akkor is füst- és dohszagúak. A függöny nem azért van az ablak előtt, hogy pótolja az üveget, hanem, hogy ne lehessen belátni, s a délután közepétől nem a sötétben ülök, hiszen fel tudom kapcsolni a villanyt. És nézze, az ágyból és a fotelből is tudok tévézni – mutatott a készülék felé, mely mellett egy cserepes zöld növény díszelgett.
– Ez a női kéz, szem és ízlés előnye – mosolyodott el a középkorú férfi. – Judit eljött, s az általam össze-vissza szétrakott bútorokat elrendezte, hozott növényeket, kisebb lakásdíszeket, s miután elment, először éreztem otthonosan magam, s tudtam elképzelni, hogy mostantól itt fogok élni.
Utóbbi egyelőre hosszabb távon még bizonytalannak tűnik, ugyanis, ahogyan lenni szokott, a baj bajt generál: Zoltán néhány hete tudta meg, hogy jelenlegi, papírüzemi munkája március végén megszűnik, s bár a négyórás állás értelemszerűen nem fizetett túl jól, nélküle lehetetlennek tűnik, hogy fenntartsa jelenlegi otthonát.
– A rokkantellátásom 49 ezer forint, a lakás bérleti díja és rezsije pedig nagyjából 40 ezer havonta – sóhajtott fel. – Judit megígérte, az adományokból még maradt annyi, hogy a jövő hónapot ki tudják fizetni, utána viszont... Arra nem várhatok, hogy segítőkész emberek mindig összeadják majd a lakás költségeit, meg aztán nem is esne jól. Mármint abból a szempontból, hogy mindig önellátó voltam, s bár rettenetesen jól esett-esik a sok segítség, nem szeretném, ha másokra lennék utalva, így jó lenne valami munkát találni. Csak az a baj, sok mindent nem tudok elvégezni, de portásnak, telefonközpontosnak, éjjeli őrnek talán jó lehetek valahova. Ha így lenne, a többit már megoldanám.