A táncházmozgalom gyermekei

Jól muzsikálnak a fiatalok – akik 1974 húsvétján hallották a pomázi délszláv nemzetiségi táncegyüttes zenekarát játszani, ezt minden bizonnyal megjegyezték, ám akkor talán még maguk a zenészek sem sejthették, hogy három évvel később nagyon meggyőzően nyerik meg a Ki mit tud? Népzenei kategóriáját. (A videómegosztó portálokon ezt bemutató felvételektől még ma is eláll az ember lélegzete.) A következmény: elképesztő népszerűség, rengeteg fellépési lehetőség. Igaz, akkor a Pomázi Ifjúsági Nemzetiségi Zenekart már Vujicsics Együttesnek hívták – az együttes a repülőszerencsétlenségben elhunyt Vujicsics Tihamér előtt tisztelegve vette fel a zeneszerző-népzenegyűjtő nevét. A Vujicsics tagjai – Borbély Mihály, Brczán Miroszláv, Eredics Gábor, Eredics Kálmán, Horváth Zoltán és Szendrődi Ferenc – azóta is szinte változatlan felállásban mutatják be a gazdag szerb és horvát folklórkincset. A zenekarban két jelentősebb változás történt: az együttes alapító szólistája, Győri Károly 2006 nyarán elhunyt, helyére 2007-ben Vizeli Balázs hegedűs lépett. 2004-ben pedig Eredics Áron, Eredics Kálmán fia – a Söndörgő frontembere – csatlakozott a zenekarhoz.

Fél évszázadon át együtt muzsikálni egy kicsit csodaszámba megy – ismeri el a zenekar vezetője, Eredics Gábor, aki szerint a zenekari egységben sokat számít, hogy Kálmán a testvére. – Nehezen tud félreértés kialakulni köztünk, ha mégis, akkor azt nagyon könnyű tisztázni. Gyerekkori barátságok is kötnek minket egymáshoz. Szendrődi Feri és Kálmán bátyám óvodástársak voltak. Borbély Misi és én is egy faluból valók vagyunk. Már a zeneiskolában kamarazenei partnerek voltunk, ő klarinétozott, én zongoráztam, többek között Rimszkij-Korszakov A dongóját adtuk elő közösen. Vannak olyan élethelyzetek, amelyeket sok zenekar talán nagyon nehezen tud túlélni – például katonaság, nősülés, gyerek születése –, mi viszont mindig bevártuk egymást. Sosem mondtuk, hogy hú, ez a supergroup olyan, hogyha valaki nem tud lépést tartani velünk, akkor pöcc, majd behozunk egy nagyon jó muzsikust a helyére. A testvéri, baráti kötelék fontosabb ennél. Volt, hogy a próbateremben három mikádó is föl volt akasztva, a katonaság alatt sok fellépést le kellett mondanunk. De ezekből a nehézségekből fakad az egyik előnyünk: mindannyiunknak meg kellett tanulni, hogyan tudjuk egymást helyettesíteni, ha kell, a másik zenekari pozícióját is betölteni. Ezért nálunk például négy vagy öt ember is brácstamburázik. Azt hiszem, ennek hallatszik is az eredménye. Szakmai és nem szakmai körökből is azt a visszajelzést kaptuk: ha valaki a Vujicsics Együttest hallgatja, annak rögtön feltűnik az összhang, hogy minden halálpontosan azonos jelentéstartalommal bír, és ez nem csak a zeneszámok indításra vagy a lezárására, hanem mindenféle belső zenei mozgásra érvényes. Azt hiszem, ezt ennek az ötven évnek köszönhetjük.

Ma már alap-, közép és felsőfokon is lehet népzenét tanulni, többek között a Vujicsics Együttesnek köszönhetően. – Pál Pista bácsitól tudjuk: ha a dudás nem adja át a tudását egy fiatalnak, amikor eljön a végóra, akkor őt Belzebub betolja egy talicskán a pokolba. Most egy kicsit azért megnyugodhatunk e téren, mert egyrészt a családon belüli is nagyon sikeres a tudás átadása, és a Zeneakadémián, a Népzene Tanszéken is rengeteg tehetséges fiatalnak tudjuk ezt a tudást átcsepegtetni – mondja Eredics Gábor. – Természetesen a Zeneakadémián nem csak a délszláv népzene, hanem a teljes magyarországi hagyomány tudásának az átadása is folyik, hogy az aztán egy művészi, kortárs zenei nyelvnek is az alapját képezhesse. Kodály és Bartók országában ez egy nagyon-nagyon biztató jövőre enged következtetni.

Ám a Vujicsics Együttes tagjai még klasszikus hangszeresként léptek a délszláv muzsika világába, ötven évvel ezelőtt nem voltak olyan lehetőségek a népzene elsajátítására, mint ma. – A szentendrei zeneiskolában olyan zenetanáraink voltak, hogy bármikor, bármelyikünk levezeti a tanári családfáját Bartókig, Liszt Ferencig, és nemcsak egy tanáron keresztül. Szári Mihály bácsi olyan összhangzattani ismereteket adott át nekünk, hogy az őrület, Papp Tibor bácsi egy fúvószenekar karnagyaként és hangszerelőjeként tanított minket folyamatosan, ő pártolta, hogy a táncházmozgalom kezdetén erre az útra rálépjünk. Büszkén szoktam hangoztatni: mi a táncházmozgalom gyermekei vagyunk – meséli Eredics Gábor. – Ez egy nagyon szép történet: rögtön a kezdet kezdetén, amikor még csak széki táncok voltak jellemzően a táncházakban, meghívásokat kaptunk. A szerb táncokat, a horvát táncokat aztán ugyanúgy táncolták, mint a széki sűrű tempót, ritka tempót, és a négyest. Egy nagyon-nagyon befogadó közegbe kerültünk. Nyilván a román táncokkal is ez volt. Kovács Tivadar hegedűjátéka, Halmos Béla hegedűjátéka is nagyon inspiratív volt ott. Egy ilyen nagyon szép üzenetet is hordozott Vujicsics Tihamér munkássága is: szerb papi család gyermekeként ő volt a magyarországi horvát népzenének is a legjelentősebb gyűjtője.

Eredics Gábor szerint az ötven évre magyarázat lehet az is, hogy klasszikus zenészként egy új zenei univerzumot fedezhettek fel, amiben a muzsikus sokkal nagyobb szabadsággal viszonyulhat a dallamhoz. – Ráadásul, ahogy megtanultuk ezeket a dallamokat hallás után, már rögtön táncoltak is rá a táncházban. Nagyon befogadó volt a szerb közösség is. De nem azért játszottunk szerb zenét akkor, mert vannak szerb családi kapcsolataink – miközben mi magyar anyanyelven létezünk –, hanem azért, mert Pomázon ennek a közösségnek a hagyományát kellett félteni. Meg Csobánka, Budakalász, Szentendre közösségének a hagyományát. Meg kell menteni a tamburazenekari hangzást is. Viccesen szoktam mondani: amikor mi kezdtünk, akkor egy tamburazenekar úgy nézett ki, hogy volt három harmonika, egy basszgitár, meg egy dobszerkó. Pedig a tambura a világ egyik csodája, a magyar zenei hagyományban is fontos szerepet tölt be, de a szerbben, a horvátban is jelentős hangszer.

A Vujicsics Együttes a repertoárját számos népzenei gyűjtésnek köszönheti, rengeteget kutattak archívumokban. – Alkotó emberré is kellett válnunk ahhoz, hogy hagyományhű feldolgozásaink megszülessenek – teszi hozzá Eredics Gábor. – A világ legtávolabbi zenéjére is rácsodálkozunk, hogy különleges. Ám mi nem csak különleges, hanem befogadható muzsikát akartunk játszani, olyat, amely az egyetemes zenei elvek alapján befogadható bármilyen közegben. És ez nem egy-egy szám erejéig, hanem egy teljes műsor összeállításában is fontos szempont. – A Vujicsics alkotói hozzáállását, sokszínűségét egyébként jellemzi, hogy számos filmhez, rádiójátékhoz, színházi előadáshoz is komponált zenét.

Bartók Béla ír arról a Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje című művében, hogy milyen kölcsönhatást gyakoroltak egymásra a régió népzenéi, egymást gazdagítva, és hogy ez a sokszínűség különleges érték. – Ezzel kapcsolatban szoktam mondani, hogy mi tulajdonképpen a népek közötti megértést szolgáljuk ötven éve – mondja Eredics Gábor. – Ilyen összefüggésben is lehet vizsgálni a mi működésünket: aki megismeri ezeket a zenéket, az az emberekhez is közelebb kerül. Különben ilyen szempontból nagyon szerencsés helyen születtünk. Pomázon, ahol szlovákok, szerbek, németek, magyarok is élnek, édesanyánk idejében, ha valaki előbb látta meg a másikat, akkor a saját nyelvén köszönt előre. Most már talán ez nem annyira jellemző, de az igen, hogy egymás táncait, dalait megszerettük. Persze kár volna elhallgatni: amikor a délszláv testvérháború kitört, akkoriban szinte minden nyugat-európai meghívásunkat törölték, mondván, a szervezők nem tudják, hogy a korábbi Jugoszláviából érkező vendégmunkások szerbek vagy horvátok-e. Mi pedig mindkét nép zenéjét vegyesen játsszuk, és nem tudják, a közönség hogyan fog majd reagálni. Volt, és van is még feladatunk.

Április 7-én a Papp László Sportarénában, az országos táncháztalálkozón lép fel a Vujicsics Együttes, május 11-én a Magyar Zene Házában, október 29-én pedig a Müpában. – Ott leszünk Kapolcson, fellépünk Százhalombattán, Pécsett is – teszi hozzá Eredics Gábor. – Az a tervünk, hogy ne egy születésnapi koncertet adjunk, hanem egy ünnepi évadot szánjunk a jubileumra, és arra is figyelünk, hogy minden koncert egy picikét más szempontból közelítse meg ezt az ötven évet. Lesz olyan, ahova Szörényi Leventét hívjuk meg, lesz, amelyre Sebestyén Mártit, Gyenis Katit, Greges Maricát. Lesz koncert az egyetemi hallgatóinkkal, lesz a Söndörgővel is, és lesz olyan, amelyen Bartók gyűjtései dominálnak. Mindegyik koncertet megpróbáljuk olyan módon egyedivé tenni, hogyha valaki az egyikre eljön, akkor érezze az indíttatást, hogy az összes többire is eljöjjön.