- Tumicz Krisztina: Mustármag

Hétfő, délelőtt tizenegy, fizikaóra. Az öreg Siklósi mögött becsapódik az ajtó. Egyenesen az íróasztalához lép, reszkető kézzel leejti rá a naplót. Az osztály elcsendesedik. Mindenki tudja, felelés következik, abból, ahogy a napló az asztalra csapódik, és az felel, akinél szétnyílik. Lehajtott fejjel ülnek a többiek, én meg hátracsúsztatom a székem, némán, pisszenés nélkül felállok, a szandálomat szorosan egymáshoz érintem. Nézem a beszari osztálytársaimat, meg nézem a nyugdíjas Siklósit: hátratett kezében a méterrúddal előrehajolva áll. Azzal szokott meglegyinteni bennünket. Lehet, kaptam már én is, mégsem emlékszem rá. Az elnyüstölt sötétbarna farúd nagynak hat az öreghez képest. Főleg akkor kapunk a rúddal, amikor mustármaggal lőjük egymást, és lebukunk. Amikor Siklósi nem biztos a dolgában, bár gyanítja, hogy a második sorban ülő diák szívószálából röpült a mustármag a hátsó sorba, felemeli a méterrudat, és megfenyegeti vele a társaságot. Egyik-másik kölyköt még mellkason is böki a végével, hátha elszólja magát, ki lőtt. Siklósi ütni csak akkor üt a rúddal, hogyha lebukik az illető. Amúgy a mustármag jobban csíp, mint Siklósi méterrúdja.
Nyílik a napló. Figyelem, ahogy a társaim a padok alá bújnak. Én meg állok. Ezt nem látja senki. Siklósi sem, gyenge a látása, ezért az arcát belenyomja a naplónak nevezett könyvbe és hangosan felolvassa a nevemet. Hallgatom. Jóval előbb megéreztem a bajt, de sajnos nem elég korán, mondjuk tegnap, mert akkor kinyitom a fizikatankönyvet. De hetek óta csukva van. Úgyhogy ebből csúfos zakó lesz. Tisztában vagyok vele, mégis egyenesen állok. Zakó ide, zakó oda. Siklósi ezt jól tudja, meg mást is. Ismeri a diákokat, nemcsak a képességeiket, tudásukat, hanem az egyéniségüket is. Tisztábban lát, mint jelenleg én magamat, pontosan tudja, hogy leszarom az ötöst, az legyen a sznoboké, azé a kaszté, amelyikbe nem akarok tartozni. Ők az értelmiségiek porontyai, a mindenben tehetségesek, jelesek, na meg a csinosak és szépek. Hányok tőlük. Egyszer 3,5-re álltam, amikor kipróbáltam a tanulást, csak úgy magamért. Egy hónappal később osztályfőnökin szóvá tette az ofő, hogy már 4,5 az átlagom, mire összesúgtak, hogy ettől többre úgysem képes. Ekkor jöttem rá, eszemben sincs közéjük tartozni. Mindegy, a lényeg az, hamarosan felelek. Erre most csak azért gondolok, mert a fiúk szemében nem gáz, amikor egy lány sügér a fizikához, nekem viszont szégyen. A felelés pont olyan csúnyán alakul, mint ahogy a térdig lógó szoknyámban felállás közben elképzeltem. Az utolsó kérdést követően Siklósi leültet, és bevési a naplóba a lustaságért járó érdemjegyet.
Csütörtökön van a következő fizikaóra. Statisztika szempontjából újbóli felelésemre hónapokkal vagy minimum 5-6 héttel később kerülne sor. Nem is tanultam a hétfői bukó után. Ráérek, hittem. Az óra kísértetiesen kezd hasonlítani a hétfőire: Siklósi mögött becsapódik az ajtó, az íróasztalához megy, a fejek lesunynak, a napló nyílik, én pedig csúszom hátra a székkel, és felállok. Siklósi felolvassa a nevemet. Rajta és rajtam kívül mindenki megdöbben. Felelés! Ugyanabból az anyagból, mint hétfőn. Az eredmény is ugyanaz. Összegezve: két egyforma rossz jegyet kaptam egy tananyagra. Nem is tudom, hogy egyest vagy kettest vésett be a naplóba. Lényegtelen. Nem érdekel. Ebben a félévben kiaknáztam a szóbeli vizsgázási lehetőségeimet. Siklósi bár év végéig folyamatosan tesztelni fogja a tudásomat, jegyet nem ad rá, mert hivatalosan nem számítanak felelésnek, csak válaszoknak. Ebben biztos vagyok, meg abban is, hogy az év végéig nem enged eltohonyásodni, és akkor adja meg a négyest, amikor meggyőződött róla, hogy csillagos ötösre tudom a hetedikes fizikatananyagot.