- Kovács Dominik - Kovács Viktor: Lesz majd minden (részlet)

A kis Nusi keresztelői lakomájára szokatlanul későn, hónapokkal a születés után került sor. Eddigre a Balo­ghék némiképp megnyugodtak. Bár az éjszakákat nem aludta végig a gyerek, sőt, négyszer-ötször kelni kellett hozzá, látszott rajta, hogy egészséges, nem viszi el se a bélhurut, se más veleszületett gyengeség, jól bírja az anyja tejét, a tekintete is tiszta.
A házban készülődés kezdődött, a Zsófi csibéket vágott, húslevest meg pörköltet főzött, combokat, szárnyakat forgatott lisztbe, és mártott forró zsírba. Rétest nyújtott, buktát, paprikás tekercset, nyolc rúd kalácsot sütött. A Simon elképedve figyelte a feleségét, aki sem a házat kintről-bentről emésztő forróságra, sem a maga kimerültségére nem panaszkodott. Többször is ajánlotta neki, hogy főzőasszonyokat hív segítségül, de erre a Zsófi csak legyintett, büszkén fölszegte a fejét. Miért is kellenének azok ide? Hogy rendre kispórolják az ételből a jót?
Ezen az éven váratlan fordulat következett Égetthalom történetében: a halottak nem novemberben, a kikísérés szokásos idején lepték el a falut, hanem nyáron. Hol gyönyörködve, hol pedig némi titkos féltékenységgel a szájuk sarkában nézték végig az újonnan épített keresztházakat, az ólakat, a hatalmas tárolót, ahol a szezonja idején három-négy vagonnyi paprika is megfér. A Baloghéknál a csodájára jártak a gyereknek, hiába próbálták óvni pedig a szülők, összecsókolták-becézték az évszázados hideg szájak, kézről kézre adták egymás közt. A Nusi soha ilyen türelmes nem volt még a négy hónapnyi élete során, ki tudja, lehet, nem is érzékelte a sokféle népet körülötte, egy hangos felsírás nélkül viselte el a nyüzsgést. A halottak csupa jó szándékból mindenféle bohócságot csináltak vele, verseket mondtak, énekeltek, dobi-dobi hátát, rakoncai pálcát, mondd hát meg, te kisleány, melyik ujjal böktem rád, és még ilyeneket sokat. A nemes Aradi Erzsébet Gizella végig némán kuporgott közöttük, ahogy szokott. Az arcáról csak egyszer lohadt le a mosoly, mikor azt látta, hogy a gazda befelé tessékeli az ünneplőbe öltözött Bene Gábort, a többi vendég közé ülteti, borral kínálja. A napszámos végigpásztázza a szemével a társaságot, akadnak-e köztük csinos nők, majd, a fene tudja, mire jutván végül, elkezdi túlharsogni az összegyűlteket, mohón tömi befelé a rétest meg a paprikás kalácsot. Némán kuporgott a Csoma Eszti meg a leánya, a Jucó is, ketten osztozva a megilletődöttségen. Mi lett az ő régi házukból? Hová lettek a főfalak? Sehogy sem igazodtak el az emlékeiken. Néhány korty bor után ők is felbátorodtak, végigjárták a szobákat, megtapogatták és az orrukhoz szorították a vánkosokat, hátha ismerős szagokra, zugokra, pihékre bukkannak, a régi tyúkjaik, libáik egy-egy tollára, de nem. Itt már minden új volt. Egyedül a vőláda adott nyugalmat nekik, annak a tetején telepedtek meg, ott ültek egész este, hevesen hárítva bármiféle további kínálgatást.
Nem úgy a többiek! Az árnyékvilág kíváncsi lakói szokásuk szerint a fejük búbjáig merültek a földi örömökben, s két pofára ették a süteményeket, nyakalták a pálinkát, az őszről maradt novabort. Világosan látszott, hogy a keresztelői sereg közül ki tartozik az élők, és ki a holtak sorába. Az újfajta gazdag égetthalmiak mérsékeltebbek voltak, vagy talán büszkébbek, a fene tudja. Jóval kevesebbet fogyasztottak, mintha ezzel is egymásnak akarnának üzenni, van nekem odahaza kosztom, nem szorulok rá a máséra. A legmohóbban egy házaspár zabált, akiket sem a Simon, sem a Zsófi nem ismert. Ez önmagában nem lett volna meglepő a számukra, minden kikísérés alkalmával láttak ismeretlen alakokat, akiknek a kilétét nem illett firtatni. A múlt elvégre hatalmas, a földi életben nem vetekszik vele semmi. A pár azonban a halottak előtt is ismeretlennek számított, akik viszont, minekutána a tudatlanság odaát még nagyobb szégyen, mint emitt, mindenáron leplezni akarták ezt, kedvesen mosolyogtak feléjük. A gazda kezéből a boroskancsót, a Zsófiéból pedig a süteményestálat kapták ki, és traktálni kezdték az ismeretleneket.
Ha le akarnánk írni a két alakot, nem is ismeretlennek, inkább idegennek neveznénk őket. Nemcsak azáltal tűntek ki a fekete ruhás, sárgásbarna bőrű halottak közül, hogy a férfi tiszti egyenruhát, az asszony pedig rózsás selyemblúzt és gyöngyláncokat viselt, hanem mert áradt belőlük a böjti halszag, és mielőtt a falatot a szájukba vették, keresztet vetettek.
– Vasutasok lehetnek – súgta oda a Simon a Zsófinak. – Alighanem valami vízi vidék halottai.
– Vasutas az öregapád! – rázta meg a fejét a felesége. – Mit keresnének akkor nálunk?
A Zsófi belehallgatott a beszédükbe, csupa idegen szó, ich, dich, mich, aber, achso és überall, dühös szemöldökfelvonások és homlokráncolások, csupa kevélység.
– És miért beszélnek németül? – fordult a gazdáné a Simonhoz.
– Mert svábok – jelentette ki a gazda. – Sváb vasutasok, úgy van.
– Fenéket! – mondta a Zsófi, és közben azt figyelte, hogy a nő eltartott kisujjal majszolja a csörögefánkot, mikor a végére ér, nem szopja le az ujja végéről a cukrot, ahogyan ő tenné, hanem finom ujjmozdulatokkal dörzsölni kezdi, a fehér por lehullik a földre.
A többi halott még mindig a Nusit dédelgeti, kézről kézre adják, kedvesen nyújtják a tiszti egyenruhás férfi felé, hátha át akarná venni. Az sértődötten megrázza a fejét, az arcán értetlenség ül.
– Ezek valami grófok.
Időközben a Bene Gábor is felfigyelt rájuk, aki eddigre már vörösödött a sok benyakalt szesztől.
– Nem kéne leszólítani azt az öreget? – fordult a Simonhoz.
– Te csak ne szólíts le senkit! – figyelmeztette a gazda. – A kikísérésen eddig még sosem volt verekedés, és nem is lesz.
– Én se verekedni akarok – így a napszámos. – Legföljebb megkérdezni tőle, hogy mire van ennyire elbizakodva.
– Nem mindegy az neked?
A Bene Gábornak nem volt mindegy. Mihelyst a Simon lefelé indult a pincébe, hogy egy újabb kancsó bort hozzon föl, odalépett az idegenhez.
– Hogy is vagy te rokona a Simon bátyáméknak?
A tiszt végigsimított a haja fölfésülésén, és csak fél szemmel nézett a Gáborra.
– Kérem?!
– Ki vagy te, mondd már! Sógor? Rokon?
A tiszt gőgösen köhintett egyet, mire a nyakán levő horpadásból, amit eddig elrejtett a zubbonygallér, vér kezdett csorogni.
– Az egész hazának rokona vagyok, ha úgy tetszik!
– Nem tetszik sehogy se! Beszélj igazat!
– Sőt, apja vagyok!
Erre már a tisztné is hunyorogni kezdett, kinyitotta a retiküljét, mindenféle brossokat, érmeket, láncokat vett elő belőle, és egy komorna állhatatosságával tűzte föl őket a férje mellkasára. A hasa tájékán neki is vér ütötte át a selyemblúzát, de láthatóan nemigen törődött vele. A tiszt rövidesen tetőtől talpig teletűzdelve állt a szoba közepén, hiába. A többi halott tekintete csak néha-néha tükröződött vissza a sárga érmeken. Megpróbálta túlharsogni az összegyűlteket, de ez sem sikerült.
A felesége viszont ügyesebbnek látszott ebben, elég volt csak kinyitnia a száját, hogy amazoké becsukódjon.
Kijelentette, hogy a férje Habsburg–Lotaringiai Ferenc Ferdinánd Károly Lajos József Mária főherceg, osztrák–magyar trónörökös, az Aranygyapjas Rend lovagja, az Osztrák Császári Vaskorona-rend nagykeresztjével és még ki tudja, milyen rendek mekkora keresztjével ki nem tüntetett hatalmasságos úr. Alighanem a jelenlevőknek illett volna térdre rogyni, vagy legalább fejet hajtani, azonban semmi ilyesmi nem történt a részükről. Hogy csodálkoztak-e, vagy inkább hitetlenkedtek, nem tudni, de mindenesetre hosszú percekig csend lepte el a házat. Egyedül a lerészegedett Bene Gábor böffentett közbe egy kérdést:
– Mi a nagy ebben? Mindenkinek megvan a maga keresztje!
A főhercegné kijelentette, hogy ma délelőtt tizenegy órakor puff-puff lett mindkettejüknek.
A Balogh Simon, aki épp ekkor ért fel a pincéből, kijelentette, hogy másnap megkezdi az aratást.
A főhercegné kijelentette, hogy holnaptól nagy háború.
Aratás, mondta a Simon.
Háború, mondta a főhercegné. A Nusi, aki közben visszakerült az anyjához, bömbölni kezdett.
Természetesen a nagyasszonynak lett igaza, hiába próbáltak elmenekülni a valóság elől a falubeliek. A Balogh Simon aratói kaszát kalapáltak és kötelet fontak, a búzaföldön hajlongva izzadták habosra az inget magukon. A gazda a következő hetekben néhányszor terménykereskedőknél járt, de elfordította a fejét, ha a hivatali asztalokon heverő lapok címoldalán esetleg olyasmibe futott, hogy az Alföldről ötszáz bevonuló tartalékos utazik Boszniába, az osztrák–magyar hadsereg Belgrádot bombázza. Korábban mindig érdekelték a külső világ hírei, bele-belefürkészett egynémely újságba. Most viszont hallani sem akart a külső világról. „Bánom is én, ha megbolondultok, csak a gabonámat tudjam eladni az árán” – gondolta magában. Nem sokat tudott a katonaságról, de a teljes szívében irtózott tőle. Egyetlenegyszer fordult csak meg a gondolatai között, hogy jelentkezik a fehérkömlődi gyalogezrednél, még legénykorában, a nagy földéhség idején. Akkoriban ugyanis híre ment, hogy aki három évet leszolgál a császár seregében, birtokot kap. Ezt a gondolatot azonban csakhamar fölváltotta a megvetés. Ki mégis az a Ferenc József, hogy egy Balogh Simon szolgálatot tegyen neki? Kinek a királya? Az övé biztosan nem, és nem is lesz soha. A falu többsége így gondolkodott, és nem esett kétségbe, mikor a sorozások, összeírások híre megérkezett. Túlestek ezen már kilencszáznyolc-kilenc táján, mikor a környéket hadi bizottságok lepték el, és legényeket akartak gyűjteni. Jól emlékeztek a sok üresfejű tisztre, akiknek az érthetetlen óbégatását, akárhogy is dörög az ágyú, nem félünk mi a Szerbiátú, szinte parancsszóra némította el a kezükbe adott filkó. Most ráadásul pénzük is több van, jöjjenek csak a tiszt urak, kamatostul megkapják a magukét.