A felháborodás egyetemes. A megoldáskeresés elágazik.
Egy felmérés szerint a megkérdezettek 95 százaléka hallott a szégyenteljes kegyelemről. Háborog az ország. A kormányfő a lemondott vezetők nevét sem ejti ki. Szép történelmi tradíció: valaha a kivégzettek váltak névtelenné. Sírjuk fölé vagy hamis nevet írtak, vagy semmilyet.
Persze most csupán jelképes politikai kivégzés, kegyvesztés történt, a hatalmi elit névsorából való törlés. Orbán mégis úgy véli: jobb kitörölni mindent az össznépi memóriából. Hogy végképp megússzák ezt is, mint annyi mindent. Van rá esély, nem kétséges. Több nap kellett, míg a közvéleménykutatásaik adatait begyűjtötték és elemezték. Addig szájzárat tettek a főszereplőkre, a politikai siralomházban váratták őket.
De az érzelmi szeizmográf országos földrengést jelzett. Vezéráldozatok kellettek. Na nem a legfőbb vezéré, de helyette. Ez is megvolt.
Még néhány ígéret a törvények szigorításáról, a legfelső körökből a szokásos kísérlet a pedofília és a homoszexualitás összemosására, kevésbé sikeres próbálkozás a baloldal hibáztatására, és kész a mű. Szerintem hamarosan sor kerül Novák vagy Varga családjában valamilyen komcsi ükatya leleplezésére. Szerencsére az új köztársasági elnök inkább egy vélt vagy valóságos nácibarátot, háborús bűnökért állítólag elítélt édesapát mutatott fel. Ez ugyebár mégiscsak megnyugtatóbb háttér, már ha valaki hisz abban a képtelenségben, hogy az elődök bűnei vagy erényei rávetülnek az utódra is.
Mára az is kiderült, hogy a gyermekvédelem kormányzati tökéletesítése leginkább abból áll, hogy egy rendelettel bevezetik a gyermekotthonok, javítóintézetek vezetőinek pszichológiai alkalmassági vizsgálatát. Aki nem elég alkalmas, azt befóliázzák. Vagy elbocsátják, ez még nem látszik pontosan. A gyerekvédelem intézményrendszere, pénztelensége, az örökbefogadási lehetőségek homofób szűkítése, az egész nevelőszülői hálózat egyházi kézbe adása marad. Hiszen minden olyan jól bevált eddig is.
A kormány szokása szerint nem kormányoz, csak kommunikál. Helyette kell cselekednünk.
Az világos, hogy az első parancs a további áldozatok megelőzése. Vagyis a gyermekvédelem. A kormányhadovánál sokkal mélyebben és felelősebben, szakemberekkel és érintettekkel, civilekkel és mindenoldalú szakpolitikusokkal együtt átgondolva. Hiszen minden rossz igaz, ami a mai helyzetről elhangzott: az egész rendszer alulfinanszírozott, a szociális dolgozók átlagos havi bruttója alig haladja meg a nemzetgazdasági átlag (nem a diplomás átlag!) felét. Az állam gyalázatosan megszegi felelősségét a rábízottakkal szemben, és rohamléptekkel vonul ki az egész rendszerből.
De ahogy tévút volt az ellenzék részéről a mély érzelmi és morális válságot közjogi válsággá egyszerűsíteni, és a közvetlen elnökválasztás (más bajokra hasznos) receptjével gyógyítani, úgy kísért most egy másik leegyszerűsítés lehetősége.
A „gyermekvédelem” terminus elé az ember soha nem teszi oda a „csak” szócskát, annyira fontos ügyről van szó. A gyermekvédelmi program elkészítése az egyik, elhagyhatatlan teendő, de mellette van másik is. A szakmai mellett egy politikai-erkölcsi-világnézeti feladat. Ha a jobbító szándékú tiltakozó tömegek, civilek, ellenzéki pártok ezt elhagyják, saját társadalmi kötelességüknek csak egy részét végzik el.
Mert ahogy nem csak közjogi krízis van, úgy nem is pusztán egy szakágazat válsága, bár ha ez a szakágazat éppen a gyermekvédelem, az önmagában is szívbe-lelkiismeretbe-húsba vág.
Az erkölcsi válság azonban ennél is mélyebb és szélesebb. A kormány is attól esett pánikba, azért dobott be minden kommunikációs trükköt, azért hozott nagy személyi áldozatokat, mert tudta: a válság épp a rendszer lényegét, a rothadó gyökereket mutatja meg. Az elnöki (csak elnöki?) kegyelmet a legjobb gyermekvédelmi rendszer sem kerülhette volna ki. És a gyermekvédelem botrányára is a kegyelmi botrány világított rá.
Mert a kegyelemben, mint cseppben a tenger, a NER általános természete lepleződött le., Például a következő karakterjegyek:
1. A protekcionizmus-nepotizmus-protekcionizmus, a hűbéri összefonódások világa, az „letelefonálások”, „odaszólások”, a „fentről így akarják” sejtetése.
2. A végtelen álszentség, amelyben eszmék, nagy hangon hirdetett erkölcsi elvek, ideológiák csak hatalmi eszközök. Tartuffe trükkjei. Nem kell őket komolyan venni, hirdetőik sem gondolják komolyan őket.
3. A halalom teljes kontrollálatlansága, a kötelező szervilizmus, amelyben már senki nincs, aki figyelmeztetni merné a főnökséget a hibára.
4. Állam és egyház, vallás és politika gyalázatos összekeveredése, amelyben sérül a hit és sérül a jogállam is.
5. Az egyenlőtlen, hatalmi érdekű mérce, amelyben a kebelbélinek mindent szabad, az bármit megúszhat, a mást gondolókat, a politikai-világnézeti-kulturális ellenfelet pedig ártatlanul is meg lehet rágalmazni.
Ez a kegyelem erről szól. Ez az ország erről szól. Kell, nagyon kell a gyerekvédelem. De a gyalázat nem múlik el, amíg a rendszer most feltárult lényegével szemben nincs felnőttvédelem is.
A szerző volt országgyűlési képviselő
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.