Van, amit nem lehet elfelejteni. A hajnali riadást, amikor egy kéz csúszik a hálóing alá és a szomszéd ágyon ott alszik anya. Van, amit nem lehet másként érteni. A tortatanár segítő alányúlását szekrényugráskor. Van, amit nem lehet megfejteni. A tanárok félrenézését, amikor a padtárs derékig érő lobonc helyett csutkára vágott hajjal érkezik reggel iskolába, szája keskeny csíkba feszülve. Van, amit nem lehet felfogni. Az ordító némaságra rá nem kérdező nagyszülőt. S van, amit nem lehet megbocsátani. Amikor anya a miért hagytad ezt kérdésre felháborodottan őt okolja mindenért.
Nincs bocsánat, még ha ezzel engedjük is el a haldoklót. Ha a cserben hagyott gyermekből lett felnőtt azt hiszi, hogy már nem is fáj. Nincs bocsánat az elárult gyermek előtt összezáró felnőtteknek. Annak se, aki félrenéz, aki nem veszi észre a jeleket, aki kiégett, akit nem fizetnek meg a munkájáért, aki félti az állását, az intézmény becsületét.
Hogyan lehet hazugnak tartani egy gyermeket, aki magát tartja elfajzottnak, túl nőiesnek, mert az igazgató bácsi szerint olyan szép, hogy megkívánta, aki kétségbeesetten nyitogat be női mosdókba, hogy megnézze, mások is lánynak látják-e, túl szépnek. Aki, már nem akar szép lenni. De elhiszi, hogy végre felébredhet a rémálomból.
Miért kell nekem ezt hallgatnom? A nő hangosan zokogott a Hősök terén, amikor bántalmazott gyermekek mondatait olvasták fel. Arcát sáljába fúrta. Több százezren hallották ezeket a mondatokat ott. S ennél sokkal többen hallották rendelőben, irodában, tanáriban, a konyhaasztal mellett. Hogy azután elüssék a dolgot félmondatokkal, semmit érő jótanáccsal, hátsó szobában elsuttogott figyelmeztetéssel, felszínes értekezlettel, akárhogy érthető feljegyzéssel a vezetőnek, az érintetteket meg sem kérdező vizsgálattal.
A bicskei gyermekotthon pedofil igazgatója 26 év után bukott le. Meg kellett hozzá halnia egy fiúnak. A kegyelmet kapott helyettese egymagában aligha volt elég ennek elfedésére. Tudhattak róla más nevelők, az otthonba bejáró szakemberek, szülők, Bicske akkori vezetői, az egyházközösség tagjai. A fővárosi önkormányzathoz még bejelentés is érkezett. Az illetékes osztály vezetője szerint attól, hogy torzult a személyisége, még jó szakember volt. Akkori felettese ahelyett, hogy magába nézne, pereket indít azok ellen, akik le merték írni, hogy ő is tehetett volna valamit. Ráadásul ezt is a bátyjával, a nevezett igazgató állami díját jóváhagyó egykori köztársasági elnökkel üzeni meg.
Az akkori főpolgármester szerint hülyeség volt kitüntetés adni ennek az embernek, de nem olyan fontos díj ez. Annyira azért fontos volt, hogy ezekre hivatkozva kapjon 23 év helyett tízet, amiből jó magaviseletért most elengedhettek volna hármat. Nem lehetünk biztosak benne, hogy botrány nélkül is börtönben maradna. Orbán Viktor, a családvédő, rátolta az egészet Novákra, meg a „kisujjában több becsület van” Varga Juditra, akinek ex-férje azóta is haszonelvűen háborog. Lázár meg bevetette, hogy az egész Demszky hibája: homoszexuálist nevezett ki egy gyermekintézmény élére. Egy deviánst. Másnap megjelent a közlönyben, hogy ezentúl ezt is vizsgálják a kinevezéskor, a devianciát.
Az életünk nem egyszer lesz piszkos egy évben, hanem újra és újra az lesz. Balog Zoltán mondta ezt, a református püspök, aki szerénységre intő egyházi méltóságként elkísérte Novákot Pápua Új-Guineába, ami rongyos 4,3 millió forintba került nekünk, adófizetőknek. Sebaj, közben megbeszélhették a kegyelemosztást. Mert az sajnálatos, hogy „sokszor bűnben tartásban gondolkoznak az emberek a megbocsátás helyett”.
Balog kérdezi, hogy mit kezdjünk azzal, ha a másik ember piszkos lesz? A másik. Nem ő. A válasza egyszerű: azért piszkos, hogy megtisztuljon. Jó lenne az bizony. A megtisztulás. Ha eltűnne mindenki, aki nem kicsit piszkos lett a kormánypárthoz dörgölőzve. Nagy kegyelem lenne az egész országnak. Azoknak is, akik elolvasni se tudják Orbán szavait, de rászavaznak, mert ő majd ad egy fél disznót, meg azoknak is, akik maguk is disznónak kezdik érezni magukat attól, hogy ezt eltűrik.
