INRI
jó volna mindent elfelejteni hogy apa
egy három számmal nagyobb osztrák
bőrdzseki egy doboz bonbon és az a távirányítós
autó amit öcsinek hozott a szertefoszló
hajnali várakozás hogy mikor érkezik
a szoba falán felül egy vékony fénycsík
amivel egybemosódik a gyerekkor
reggelre egész elkeskenyedik két mars csoki
az egyikbe beleharapott az a hiányzó meleg sarok
apa meg az eldobott csokipapírban a ráncok
néhányszor fölhúztam a kabátot térdemig ért
a bőrszag de felnőttszagnak neveztem
ami betakarta a kézfejem az autóból kifogyott az elem
a bonbont megettem egy szög maradt a falban
azt hittem apa feje fölé írják hogy
halhatatlan.
olajág
éjjel csillagokat vérzik a szőnyeg
s egy kenyérmorzsányi holdat
sötétség dobálja az ablakokat
mást fényt eszik én beérem viharokkal
elszáradt olajágat keresek
míg haldoklik a térerő
a béke kitömött galamb
leülök gondolatban megkerülöm
magam a fűcsomók mellett kókadó
európai kőrisek
a szobában tenger
odakint régóta nem láttak özönvizet.
melódia
kétszer álmodom hogy ez az utca fekete combját az égre kulcsolja
a lángos hold nagy kerek százas a sötétség örül a váratlan meggazdagodásnak
nem kéne sok valami sárga cérna egy holdsugár ezüstös lajtorjája
megfércelni ami halhatatlan és centikkel arrébb összeforr
ami el sem szakadt a test visel magán amit cserben hagytak
csak legyél több mint amit hiszek
részeg rombolás a vihar előtti csönd után
az egyenes út éles hajtűkanyarja
már nem hiszek a meglepetésekben és te sem vagy ajándék
mégis visszacsomagollak hátha egy eljövendő holnap másfelé
pörgetik az óramutatókat lépteid már nem veri vissza part
a víz nem folyik olyan gyorsan a hattyúk tavának nevezted
míg a nap aranyával gyűrűzték meg magukat
a fodrok a mozdulatlanul komor víztömeget én hallottam egyedül hogy
sírnak a fák mintha bús őszi szonettekben esőzésnek a levélkoppanást
aztán ott álltunk kopaszon megözvegyülve te rámutattál minden tűlevelűre
hófehér tenyered a világosodó égbolt az a fölső semmivel határos csillagváros
csillámfényeivel őrzi az esti mennyországot ami bennünk világosságra
szakad reggel büszkén sugározzuk át a föld közelét
a töredékfényekből évmilliárdok alatt bontja ki magát az öröklét
az este belevarrva testünkbe a szív büntetése
hízik gyarapszik egyre hogy körülölelje
lelked bejárhatatlan univerzumát betakaróznál a csöndes lüktetésbe
dobogás szakad a billentyűkre ez a kitartó belső zene elringat
hogy a tér amit mézízű zümmögéssel töltenek ki a nyüzsgő artériák
elbírja-e azt a másik erőteljesebb melódiát.
