Nem tudom megítélni, mennyire torzította Sulyok Tamás a valóságot, amikor korábban azt állította, apját 1946-ban halálra ítélte a népbíróság, s ezért 10 évig bujkálni kényszerült. De nem vet jó fényt a kedden hivatalába lépett köztársasági elnökre, hogy Karsai László történész cáfolata után nem kívánt az ügyben nyilatkozni. Ez persze semmit nem árul el az új államfő alkalmasságáról, hiszen a tisztségre bármely 35. életévét betöltött magyar állampolgár megválasztható, legfeljebb csak a méltóságáról.
Beszédesebb, hogy az Alkotmánybíróság elnöki posztjáról (és vélhetően Ab-tagságáról is, bár ennek nincs nyoma) csak egy héttel államfővé választása után, s egy nappal hivatalba lépése előtt mondott le. Ahogy az is, hogy Sulyok elnöksége alatt nyolc évig elnökhelyettes nélkül működött az Ab – ezt a mulasztást is csak a múlt héten rendezték. De ez legyen a legnagyobb jogi gikszer, hiszen közben első államfői döntéseként aláírta Svédország NATO-csatlakozást. Pedig akár vissza is küldhette volna a parlamentnek az okmányt, mondván, több tiszteletet a svédeknek. (Vagy, izé, kinek is?)
Az immár legfőbb hazai közjogi méltóságról talán alkotmánybírói működését tekintve mondhatunk érdemit. Előadója volt például a CEU-t elűző, eredeti törvény vizsgálatának. És láss csodát, előbb arra hivatkozva, hogy az Európai Unió Bíróság (EUB) is vizsgálja a jogszabályt, az Ab felfüggesztette saját eljárását, majd évekkel később, már az EUB jogsértést kimondó határozata és a hazai törvénymódosítás után arra jutott: a törvény nem hatályos, nincs mit vizsgálni. (Ügyes!) De a legfőbb szolgálatot akkor tette a NER-nek, amikor megfogalmazta azt a többségi Ab-határozatot, amely szerint nem alkotmányellenes, hogy a külföldön tartózkodó, hazai állandó lakhellyel rendelkező magyar állampolgárok, illetve az ezzel nem rendelkező (külhoni) magyar állampolgárok eltérő módon (csak külképviseleten, illetve levélben) szavazhatnak. S hogy a szavazás módja „technikai jellegű” kérdés.
Ezzel vált igazán méltóvá Orbán számára.