Méltó kiállítást rendezett a bécsi Albertina Múzeum a Roy Lichtenstein Alapítvánnyal közösen a száz éve született pop art művész, Roy Lichtenstein (1923–1997) tiszteletére: a tárlatra több magángyűjtemény mellett a világ számos nagy intézménye – többek között a New York-i Modern Művészeti Múzeum, a Whitney Múzeum, a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeum, a kölni és a budapesti Ludwig Múzeum – kölcsönzött műveket. Az összeállt anyag teljes képet nyújt az alkotó életművéről a hatvanas években készült korai munkáktól egészen a kései képekig.
Roy Lichtenstein a XX. század egyik legfontosabb festője, Andy Warhol mellett az amerikai pop-art egyik alapítója és legfőbb képviselője. Akkoriban tűnt fel, amikor a nemzetközi művészeti világot az absztrakt expresszionizmus uralta, de Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban újra a figurális képek kezdtek divatba jönni. Illetve megjelent a pop-art nevű művészeti irányzat, amely a fogyasztói társadalom termékeiből, képi világából merítette az inspirációt. Ekkor, a hatvanas évek elején készítette Andy Warhol a híres szitanyomatait a sokszorosított Campbell’s leveskonzervről, a kólásüvegről, illetve Marilyn Monroe és Elvis Presley portréjáról, miközben Roy Lichtenstein egy teljesen más stílussal rukkolt elő. Ő az amerikai képregényekből ragadott ki kockákat, majd azokat nagy méretben vászonra festette, miközben leredukálta a színvilágukat.
Az első ilyen kulcsművét a tárlaton is láthatjuk: az 1961-ben készült Nézd, Miki! (Look Mickey) egy Walt Disney-mesekönyv illusztrációjának felnagyított mása, melyen a stégen állva Donald kacsa büszkén közli Miki egérrel, hogy fogott egy nagy halat, miközben a horgászbotjának horga a saját matrózruhájába akadt bele. Egy anekdota szerint a művész a képet a két fiának készítette, mert azt hitték, apjuk nem tud rajzfilmszerűen festeni, ezért is készített korábban absztrakt képeket. A művész végül kék, piros és rikító sárga színekben festette meg a jelenetet, melynek egyes részeit a képregényekben használt, apró raszterpontokat imitálva vitte fel, illetve belefestett egy szövegbuborékot, melybe Donald kacsa felkiáltását írta.
Később a romantikus képregények felé fordult, és azokból festett meg képkockákat egymásért epekedő szerelmesekről, könnyeket hullató fiatal nőkről és gondterhelt férfiakról. Ezzel a gesztussal a képeket kiszakította az eredeti történetükből, és felhívta a figyelmet azok sztereotip szereplőire és kliséire. A hatás érdekében a művei színvilága a képregények olcsó nyomtatási technikáját tükrözte, miközben újra feltűntek rajtuk a szövegbuborékok és a raszterpontok, melyek idővel a művész védjegyévé váltak. Lichtenstein stílusa viszont nem nyerte el mindenki tetszését, a Life magazin 1964-es, róla szóló cikke a következő kérdést tette fel: „Vajon ő a legrosszabb művész az Egyesült Államokban?”.
Évekkel később tájképeket is festett, de szintén képregényesen, vagyis a kompozíciót néhány vonalra és pontokból álló színmezőkre redukálta, így a rajtuk feltűnő dombok, tengerek és napnyugták puszta szimbólumokká váltak. Ezután az európai művészettörténet felé fordult: a főbb irányzatok és mesterek képeit idézte meg képregényesen, mellyel felhívta a figyelmet az egyes stílusokhoz, alkotókhoz kapcsolódó klisékre. A bécsi tárlaton az 1977-es Figurák egy tájképen című művén a szürrealista képekre jellemző motívumokat halmoz fel: egy elfolyó női arcot, egy antik oszlopot, egy csillogó tükröt, a háttérben pedig egy tengeren haladó vitorláshajót. Szintén kritikus hangvételű a 80-as évek végén készített Tükröződések sorozata, melyen az átlósan felfestett raszterpontokkal arra a múzeumokban tapasztalható zavaró jelenségre utalt, amikor a híres festmények elé üveglapot tesznek, amely miatt nehezen lehet látni a képet.
Ugyancsak játékos megoldással élt az Ecsetvonások című képsorozatában is, melynek darabjain az absztrakt expresszionista alkotók erős gesztusait parodizálta ki, de ő a hirtelen felvitt ecsetvonások helyett azokat előzőleg megtervezte, majd képregényes stílusban vitte a vászonra, mellyel olyan hatást keltett, mintha spontán alkotott volna. A tárlaton láthatjuk még az ecsetvonásokra hajazó szobrokat is.
Lichtenstein utolsó korszakában óriási képeken ábrázolt szobabelsőket, gondosan berendezett nappalit és hálószobát, melyek falain klasszikus művek lógnak, illetve az ő alkotásai. Emellett visszatért a kedvenc témájához, az idealizált, fiatal nőalakokhoz – a tárlaton ilyen a Strandjelenet tengeri csillaggal című 1995-ös monumentális kép, mely Picasso egyik, fürdőzőket ábrázoló művét, illetve a hatvanas évek képregényeit idézi meg.
Infó: Roy Lichtenstein – A Centennial Exhibition. Kurátor: Gunhild Bauer. Albertina (Bécs, Albertinaplatz 1.). Megtekinthető 2024. július 14-ig
