Furcsa lehet egy újságban arról olvasni, hogy miért ne olvassunk híreket. Rolf Dobelli könyve azonban nem ellenünk, hanem épp mellettünk szól, mert a cukorkaként bedobált, telítettségérzetet sosem adó triviális „hírekkel” ellentétben a mély lélegzetű, nagyobb összefüggéseket megvilágító írásokat tartja a könyvekhez hasonlóan értelmes olvasmánynak, melyeket elsősorban a nyomtatott sajtótermékekben lehet még fellelni.
Míg a „hírek” olcsón előállíthatók, külföldi hírportálokról átvéve, Google-fordítóba bedobva vagy egy sajtóanyagból kikopizva, a riportokban, interjúkban, tényfeltáró anyagokban értékes újságírói munka van – valaki megtudta, odament, megkérdezte, átszűrte magán az információt, majd minden tudását latba vetve megírta. Ezekből lesznek a TLDR (too long, didn’t read, vagyis „olyan hosszú, hogy el se olvastam”) típusú cikkek. Mert könnyebb akár naponta többször átfutni a „híreket” – noha az eszünkkel tudjuk, nem lesz jobb a napunk, ha megtudjuk, hogy Indiában százan meghaltak egy vonatszerencsétlenségben, vagy egy texasi férfi megevett egy vödör kukacot.
Legfeljebb a szorongásunk nő, ha folyamatos háborús fenyegetettségről és migránsveszélyről hallunk (elsősorban a köztévén és a kormánymédia felületein), miközben egyre jobban eltorzul a világról alkotott képünk: a terrorizmust túldimenzionáljuk, a krónikus stresszt alulértékeljük.
Egy bank összeomlásától megijedünk, a hitelválsággal nem foglalkozunk. Az űrhajósokat piedesztálra emeljük, az ápolókról, buszvezetőkről szó sem esik (persze nem így a Népszavában).
Függőségtől a megvonásig
Dobelli a könyvében elmeséli, hogyan lett hírfüggő: kisgyermek korában látta, hogy a szülei reggeli közben kezükben tartják a friss újságot, délben bekapcsolják a rádiót, este leülnek a tévéhíradó elé. Tizenéves korára már falta a híreket, míg a kortársai együtt lógtak, ő a luzerni könyvtár olvasótermében ülve a csíptetős újságokat olvasta, „ahogyan a pap forgatja az oltáron a Bibliát”. Az újságolvasók művelt, okos embereknek tűntek a szemében, ő is ilyenné akart válni. Szemben a világ apró-cseprő dolgaival, őt csakis a fontos események érdekelték, az elnökök csúcstalálkozójától a természeti katasztrófákig. Az egyetemi évei alatt nem volt ideje a hírekre, túl sok könyvet kellett elolvasnia – ebben is sokan magukra ismerhetnek, akik azóta legfeljebb a munkájukkal kapcsolatos szakirodalmat olvassák, olykor megjutalmazzák magukat egy kis szépirodalommal –, majd a Swissair pénzügyi ellenőreként a fél életét repülőgépen töltötte, ahol ingyen adták a lapokat. Szinte extázisba esett attól, hogy immár komoly nemzetközi folyóiratokat is a kezében tarthatott.
A kilencvenes években megjelent az internet, a hírek szabadon áradtak felénk a világ minden pontjáról, ráadásul az otthonunkba, a saját képernyőnkre. Az újabb ugrást az okostelefon és a pushüzenetek megjelenése jelentette, amelyekre mind feliratkozott, aztán több tízezer órányi hírfogyasztás után kezdett utánaszámolni, hogy ez már évi egy hónapot vesz el az életéből, miközben még mindig nem értette jobban a világot, és a saját életében sem hozott jobb döntéseket. Ellenben egyre ingerültebbé vált, a figyelme széttöredezett, nehezére esett elolvasni hosszabb szövegeket. Ekkor kezdte tudatosan csökkenteni a hírfogyasztását: naponta háromszor engedte magának, hogy belépjen egy híroldalra, de itt is elveszett a végtelen görgetésben (doomscrolling) és az újabb linkekre kattintgatásban. Nem maradt más választása, mint a teljes és radikális hírabsztinencia. Időnként még visszaesett, vagy „kíméletes hírdiétára” váltott, de 2010 óta nem fizet elő újságra, nem néz híradót, nem olvas hírportálokat, egyedül pár nyomtatott lap vezércikkeit, riportjait, esszéit veszi magához, mert
úgy tartja, „a hírek ellenszerei a hosszú olvasmányok”.
Ezek az egészséges szellemi táplálékok, mert egy jól felépített és megírt újságcikk esetében jóllakottságot, kielégültséget érzünk, míg a hírfogyasztás olyan, mint a gyorskaja: hasonlóan káros az egészségre, csak épp lassabban jelentkező mellékhatásokkal. Ilyenek a megemelkedett kortizolszint, ami rossz emésztéshez, krónikus stresszhez, gátolt sejtnövekedéshez, labilis immunrendszerhez vezet, míg a mentális mellékhatások a félelem, agresszió, empátiahiány és a csőlátás.
Buborékok fogságában
A legtöbb ember beleragad a napi átlagosan hatvan kishír (vagy csak szalagcím) elfogyasztásába, mert szívesebben dob be apró hírfalatkákat, mint mélyenszántó cikkeket. Ezekből mind kevesebb születik, ahogy egyre kevesebb az olyan újságíró, aki érti a jelen világunk többnyire láthatatlan kulturális, szellemi, gazdasági, katonai, politikai folyamatait, és képes az oksági összefüggéseket elmagyarázni. Noha most is sok okos újságíró van, akik azért választották ezt a hivatást, mert jobb hellyé szeretnék tenni a világot, a saját iparáguk belekényszeríti őket a hírtermelő szerepbe, ahol a mennyiség fontosabb, mint a minőség.
A szerző számos gyakori gondolkodási hibát sorol fel, melyeket a hírfogyasztás csak megerősít. Például könnyebben elfogadjuk, ami beleillik a világképünkbe, és nem foglalkozunk a tényekkel, melyek ennek ellentmondanak. Minél több hírt fogyasztunk, annál több megerősítőt találunk köztük, akkor is, ha az alapfeltevésünk eleve hibás. Mi több, a közösségi média algoritmusaiba bele van szőve a megerősítési torzítás, kialakul a buborékhatás, és már nem találkozunk a miénktől eltérő véleményekkel. Így korlátlanul terjedhetnek a dogmák és az ideológiák, melyeket az író „önmagunk által létrehozott szellemi börtönöknek” nevez, mert beszűkítik a világlátásunkat, és egyre több szélsőséges csoport kialakulásához vezetnek. De ha nem is rágta szét az elménket valamelyik ideológia, épp csak más nézeteink vannak a politikáról vagy a szomszéd kutyájáról, könnyen lehet, hogy ott állunk hatodmagunkkal, és míg öten ellentétes véleményt képviselnek, mi csak akkor „érdemelhetjük meg” a saját meggyőződésünket, ha ezt öt felkészült ellenféllel szemben is meg tudjuk védeni.
A hírek úgy épülnek bele a gondolkodásunk legelső helyeire, hogy sokkal inkább hozzáférhetők legyenek, mint a statisztikák, a történelmi példák, a komplex érvek és ellenérvek, noha utóbbiak jobb alapot képeznének a döntéseinkhez. Ha a hírek foglyai vagyunk, átengedjük a hatalmat az életünket érintő kérdésekben azoknak a médiumoknak (és az őket fenntartó politikai-gazdasági erőknek), melyek a narratívát uralni akarják, és hagyjuk, hogy ők döntsék el, mi foglalkoztasson minket. Így eleve többet foglalkozunk azzal, ami épp történik, megyünk az események után, és megfeledkezünk arról, ami mondjuk tíz éve nem történik, mégis fontos és reális veszély – például a statisztikailag nagyon is valószínűnek tartott világjárvány, ami végül be is következett.
Vélemények vihara
A hírek további káros mellékhatásai, hogy megölik a kreativitást, passzívvá tesznek – erősítik a tanult tehetetlenséget –, emellett indulatokat (azonnali, egydimenziós érzelmeket) szítanak. Persze ezeknek is megvan a létjogosultsága, de nem a komplex, átgondolt választ igénylő kérdésekben. A hírfogyasztás folyamatosan arra ösztönöz, hogy alkossunk véleményt, és minden egyes témához hozzáfűzzük ezeket –
így lesz hazánkból a tízmillió virológus meg a tízmillió politikai elemző, és a kommentfolyamokat elnézve a tízmillió troll országa.
Dobelli szerint az igazi szabadság az, hogy bizonyos témákról nem alakítunk ki véleményt. Nem is kell mindenhez értenünk, elég a saját kompetenciakörünkön belül maradnunk, és ismerni ennek határait. Beethoven is „szakbarbár” volt, világelső a szimfóniák komponálásában, ezen kívül semmi másban nem kiemelkedő. Ahogy Picasso, Gagarin vagy Isaac Newton is – minden idők talán legnagyobb tudósa máshoz sem értett, tőzsdei akciói anyagilag teljesen padlóra küldték. Tehát ha szívsebészek vagy építészek vagyunk, olvassuk a szakmai folyóiratokat, hogy a tudásunk a legfrissebb legyen, minden egyebet nyugodtan átugorhatunk. Egyébként is a hírek 90 százalékát nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk. Már így is tele van az agyunk, és minél inkább túlterheljük felesleges információkkal, annál kevesebb hely marad a valóban fontosak számára. Melyek lehetővé teszik a szabad és kreatív gondolkodást, a személyes kapcsolódást és közösségek építését embertársainkkal, és a demokrácia helyreállítását is.