A vágyakozás kora 2018-ban, megszületése után 67 évvel jelent meg magyarul a Joshua Könyveknél. Nem váltott ki nagy visszhangot. Talán kicsit sem. Persze már rég túl vagyunk azon, hogy egy regény igazi visszhangot váltson ki. Ráadásul Arthur Koestler afféle egyregényes, alkalmi íróként él (már ha még egyáltalán él) a köztudatban, aki a Sötétség délbennel mindent közölt az emberiséggel, amit tudott.
És hát ma már az se tűnik túl érdekesnek, mert ha valami nem szorul többé leleplezésre, az a sztálini rendszer. Jómagam sem figyeltem fel pár éve A vágyakozások korára, ami csak azért furcsa, mert bár szépirodalmat nem olvasok sokat, szinte függőségi szinten járkálok a könyvesboltokba. Most azonban észrevettem a 2023-as utánnyomást, és addig tapogattam, lapozgattam különböző üzletekben, hogy végül megtörtént a csoda: megvettem, és el is olvastam. Alighanem a fülszöveg csábított el:
„Koestler bemutatja, miképpen mond csődöt a hagyományos nyugati kommunikáció a totalitárius propagandagépezettel szemben.”
Ha a Nyugat a puszta védekezésre szorítkozik a rágalmak ellen, amikor azok már beszivárogtak a köztudatba, és megtették hatásos munkájukat, akkor önmagát ítéli vesztésre. (…) Ahol nincsen erős beágyazottságuk a polgári értékeknek, ott nagyobb esélye van a győzelemre annak, aki gátlástalan – ezen a téren a demokráciák mindig hátrányban lesznek a totalitárius rendszerekkel szemben.” Igen, ez megérint, rezonál, érzem a problémát, mert benne őrlődöm, olvasnék, töprengenék róla, de nem születik ma ilyen regény. Lássuk hát azt a szöveget!
„Kávéházi" emelkedettség
Ügyesen erősíti az izgatottságot az állítás, hogy vannak, akik úgy vélik, ez Koestler legjobb regénye. Bár számomra ez nem igazolódott. A Sötétség délben ugyan egyszerűbb szerkezetű, de irodalmi szempontból egységesebb, erőteljesebb alkotás. A vágyakozás korának világa csapongó, nagyokat dobbanó, következetlen műfaji és nyelvi eklekticizmusa folyamatosan széteséssel fenyeget. A szereplők hosszú monológjai olykor önálló esszékre emlékeztetnek. Feltűnő, hogy Koestler szinte minden jelenetet, a nagy társasági összejöveteleket is, igyekszik párbeszédekre bontani, mert két gondolatkör ütköztetésében érzi otthon magát. Mindez azonban nem érdekes.
Mert a tematika és egy bizonytalan létállapot sajátos spiritualizmusa összetartja a művet. És doppingolja az olvasót.
Szinte teljesen zárt szellemi térbe kerülünk. Amit hatásosan erősít a közeljövőbe helyezett „cselekmény”, a valóságos helyszínek, történelmi események keverése fantázianevekkel, fiktív történésekkel. Nem paraboláról vagy utópiáról van szó, hanem egy többszintű, intellektuális elemelkedettségről. Mintha a szereplők abban a közeli (mondjuk 1954-es) jövőképben élnének, amelyről a jelenben (1951-ben) spekulálnak. Izgalmas megteremtése ez a gondolati létnek, de nem a bölcseletinek, filozofikusnak, hanem a művelt polgárinak, a „kávéházinak”. Amit Koestler nem ütköztet semmilyen külső, „igazi” valósággal. A regény valósága az, amit szereplői valóságnak gondolnak.
Ennek a szellemi térnek a központi kérdése természetesen a háború után nagyhatalmi helyzetbe került Szovjetunió, amely a regényben a Szabadságszerető Nemzetek Közössége, röviden Szabadállam nevet kapja, s a hozzá való viszony.
Megfogalmazódik ezzel kapcsolatban a progresszív nyugati értelmiség szinte minden hitvallása, elköteleződése, reménye, kiábrándultsága, elutasítása. A hősök érvelései mögött felismerhető Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Albert Camus alakja, főleg ha olvastuk a háttérről Körmendy Zsuzsanna kiváló tanulmányát (Vágyakozások és hitvesztések) vagy Koestler-könyvét. Ami magáról a sztálini totalitárius rendszerről kiderül, ma már szinte semmi újdonsággal sem szolgál. Számtalanszor találkozhattunk már regényekben, filmekben a párizsi kulturális attasé köntösében állambiztonsági feladatokat végző, hithű Nyikityinhez hasonló figurával, aki a Sötétség délben Rubasovjának egyes vonásait is hordozza magában, ismerős életútja a nyomor teljes kiszolgáltatottságától a forradalom melletti elköteleződésen át a rendszer elvakult szolgálatáig. Mint ahogy ismerős a váratlanul a menekülésbe kapaszkodó szovjet író-példakép, Leontyev tipródása vagy a visszatérést választó Vardi karaktere, önigazoló álláspontja is. Azzal együtt, hogy természetesen szükséges ennek a pólusnak a bemutatása, amely egyébként kellő mélységgel valósul meg.
Hiteles kiábrándultság
Azonban ami ma igazán megragadó és elgondolkoztató Koestler művében – a demokratikus szellemű, balos szívritmusra is képes, nyugati polgári értelmiség gondolatvilágának, társadalmi attitűdjének ábrázolása. Ők, akik megtisztulást, valamiféle progresszív rendszerváltást is vártak a háború végétől, reménykedtek, hogy tőlük keletre már születőben egy jobb világ, csak bámulni tudják lemondóan bölcselkedő tehetetlenséggel, ahogy kialakul körülöttük egy új, minden eddiginél erőszakosabb világ, a Szabadállam Európára zúduló, mind világosabban feltárulkozó, irgalmatlan totalitarizmusával. Hiábavaló önbecsapás igazolni benne bármilyen forradalmiságot, igaz hitet. Ezzel szembesül az apját Párizsba kísérő amerikai polgárlány, Hydie is, aki légüres térbe kerül, elhagyva a zárdalét vallásos biztonságát, és átadja magát a Nyikityin szolgai hitéből áradó erőnek. Ám rá kell jönnie, hogy ez nem mély érzelem, hanem csupán kéjbe ránduló vágyakozás. Ugyanennek a vágyakozásnak a szellemi aktusai jelentenek vigaszt környezetének egy meghódolásra ítélt, ideálok nélkül maradt Európában. Mindez könnyen átcsaphatna felsőbbrendű szenvelgésbe, de Koestler valamennyire megnyitja az irónia vészkijáratát. Afféle szalontársaságot formál ezekből a szereplőkből, régimódi arisztokratikus vonásokkal, hangsúlyokkal ruházza fel őket. Cikornyás műveltségű gondolataikban a hiteltelenség mocsarába süppednek az igaz felismerések is.
Egyedül az életérzés, a tehetetlen kiábrándultság hiteles. Amiből nem születhet új hit, csak az alkalmazkodás, a megalkuvás önigazolása.
Morális felelősség persze nem terheli Koestlert és ezt a kört, hiszen áldozatos útkeresések, harcok után kerültek ebbe az állapotba. Azt is mondhatnánk, a Szovjetunió rabjává váltak. Akkor is, amikor vele voltak, és akkor is, amikor kiábrándultak belőle. Ez így csupán egy hit, szép remény, nem igazi baloldali meggyőződés. Hiszen nem egy létező rendszer forradalmiságában kell bízni, hanem kialakítani a számunkra forradalmi rendszert. Feltéve, hogy pislákol bennünk némi forradalmiság.
Volt egyszer egy Szovjetunió
Koestler bölcsen érez rá, hogy közeli már Sztálin halála, és utána valamilyen kurzusváltás lesz – az elnyomó totalitárius szerkezet alapjainak megőrzésével. Ám nagyot téved, amikor szovjet (szabadállami) expanziót jósol Európának. A Szovjetunió nem indított háborút a Nyugat ellen, és az 1990-es évek elején felbomlott. Nincsen. Se hinni nem lehet benne, se kiábrándulni belőle. Nyugati típusú polgári demokráciák alakultak ki a helyén. Ennek az átalakult világnak az értelmisége azonban ismét belepottyant a vágyakozás korába. Csalódott, nem tetszik neki a globalizálódó világ, az autoriter politikai elvek, rendszerek erősödése. És fél a nyíltan baloldali rendszerkritikától. Mert hát volt egyszer egy Szovjetunió. De már nincs. Más van. Amit, bármilyen kényelmes lenne is, nem lehet egyenesvonalúan a sztálini világból eredeztetni.
Nem a Szovjetunió támadt rá Ukrajnára és fenyegeti Európát, hanem a globális tőkés rendben hatalmi pozíciókat kereső, kapitalista „cári” Oroszország. A putyini és orbáni rezsim a mai világrend terméke.
Azt kellene kritikailag elemezni, és kijelölni benne a szélesebb demokráciához és egyenlőséghez vezető utakat. Amelyek valószínűleg egy új típusú rendszerhez vezetnének. Ám a demokratikus értelmiség egyelőre csak vágyakozik. Jogállamiságra, fékekre és ellensúlyokra, jóléti államra… Az érte fellépő ellenzéki pártokban viszont elegáns önteltséggel nem bízik, mert nincs jövőképük. Mert nincs Hitük. A rendszer részei. Ám valójában ennek az értelmiségnek nincs hite, átgondolt jelen- és jövőképe, amellyel energiát adhatna a politikának, a társadalomnak. A rendszer része, ha megkapja a tisztes kispolgári léthez, öntudathoz elegendő szabadságot, hőbörgési jogot, jól elvan. A többi csak vágyakozás, impotens vágyakozás.
