„Egy Ady-vers, egy Radnóti-vers, a kovalens kötés, a gyökvonás vagy egy magyar népdal emlékei összekötnek minket, és ettől leszünk nem csürhe, hanem társadalom.” Az idézet Setényi Jánostól, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Tanuláskutató Intézetének igazgatójától származik, aki egy szegedi oktatáspolitikai előadáson fejtette ki a véleményét. Nem is lenne mindezzel baj, ha nem azt a tételét támasztaná alá ezzel az érvvel, hogy a hetvenes, nyolcvanas évek poroszos oktatási rendszere „zseniális volt”. A kötelező olvasmányokkal alaposan megszórt rendszer ugyanis közműveltséget adott át Setényi szerint, szemben a mai a kompetenciaalapú, vagy azzal a „posztmodern szemlélettel”, amelyik elfogadja, hogy többféle tudás létezik.
Jómagam telibe kaptam a poroszos rendszert a maga kötelezőivel, s bár ragadt rám némi „közműveltség”, a valódi tudás megszerzését (már amit tényleg hasznosíthattam) csak a szabadság hozta el. Az a pillanat, amikor a kötelező ereje megszűnt, és rájöttem, mert rá kellett ébrednem, hogy többféle kánon, vagyis többféle tudás létezik, hiába gondolom, hogy csak az enyém az egyetlen igaz és érvényes. Azt hiszem, igazi közműveltség sincs ennek belátása nélkül, még ha ez olykor jobban fáj, mint maga a tudás megszerzése. Még a legmegkérdőjelezhetetlenebbnek hitt tárgyak (matematika, fizika, kémia) esetében is akkor jutottak el szűz területekre, amelyek feltérképezése forradalmasított mindent, amikor kétely alá vonták az axiómákat, az alapvetéseket. A kétely, a rákérdezés, az alternatív megközelítés a tudomány egyik legfontosabb eszköze, miért ne kóstolhatnánk bele ebbe már az iskolában?
Persze ehhez olyan intézményrendszer kellene, amely nem a tekintély elvére épül, és nem csak az önmaga igazságában hisz. Ám nálunk – néhány boldog évet nem számítva – az oktatás javarészt a hatalom által jóváhagyott, olykor annak szájíze szerint kozmetikázott „tények” átadását, átpréselését jelenti. Mese nélkül, cseppet sem zseniálisan. Irtózik a vitától, attól a felvetéstől, hogy valamit másként is lehetne értelmezni, mert az már a gondolkodáshoz és a kritikai attitűdhöz vezet, aminél nincsen veszélyesebb a monopóliumban utazó rendszerben. Innen nézve cseppet sem meglepő Setényi rajongása.
Abban valóban van némi romantikus bizsergés, hogy Ady-versek, magyar népdalok és a kovalens kötés cementezi össze a csürhe mivoltát levetkőző társadalmat. De miért ne tenné meg ezt a pusztán költészet, a zene vagy a tudomány szeretete? Függetlenül attól, hogy ezen belül Nagy Lászlóért vagy Nemes Nagyért lelkesedik, és többre tartja a Republikot a Csík zenekarnál. Talán ilyen felfogással még az is kiderülhet, hogy a matematika a kreativitás Mekkája. Viszont a poroszos szemlélet épp ezzel a szeretettel nem törődik, nem akarja sem felkelteni, sem ápolni, csak eltakarni. A jókedv éles ellentétben áll a fájdalmasan megszerezhető tudással (magolással).
De vajon van tudás az értelmezés képessége nélkül? Értelmezés a gondolkodás szabadsága nélkül? Mit ér a Radnóti-vers, ha csak és kizárólag a szavakat ismerjük?