Szüts Miklóssal tavaly januárban találkoztam utoljára. Interjúztunk a műtermében. A képei között. A műterme volt talán az igazi birodalma. Ott egyedül volt a festményeivel. Na persze nem mindig egyedül, mert gyakran hívott vendégeket. Akiket szeretett. Aztán ment a világmegváltás, vagy éppen a hallgatás. Miklós mindkettőhöz nagyon értett. Virtuóz anekdota mesélő volt, metsző, pontos, találó humorral. És szerette és szüksége is volt a csendekre is.
Az utóbbi években ezekből a pillanatokból egyre több jutott számára. Kijjebb lépett a közéletből, nem járt már tüntetni. Elege lett, „ Túlcsordult a hazugság” – fogalmazott. Elmondása szerint az utóbbi tíz évben csak akvarelleket festett. 2016-ban közös kötete jelent A bűnös címmel Esterházy Péterrel, aki Szüts művei alapján írt egy történetet. Erre különösen büszke volt Miklós és persze Esterházy barátságára is. Legutóbb is arról beszélt, hogy a korán elhunyt barátjával gyakran álmodik is. Szüts Miklós szinte minden nap festett. Erről így vallott: Esterházy mindig azt mondta, hogy azt irigyli tőlem, hogy munka közben piszkos a kezem. Egy festő az anyaggal küzd, azon nincs mit „gondolkodni”. Persze vannak „gondolkodó” festők, az nem az én világom.
Szüts Miklós termékeny volt, sok művét kiállította itthon és külföldön is. Feleségével Vojnich Erzsébet festőművésszel közösen is rendeztek tárlatatokat. Az utóbbi időben színházba sem járt. Előtte szinte minden fontos színházi premieren jelen volt. Elmaradását a bemutatókról azzal indokolta, hogy eltiltotta a színházba járástól az orvos. Legutóbb nagyon sokat beszélgettünk a betegségéről, az elmúlásról. „A haláltól nem félek, az odavezető úttól azonban igen” - mondta. Végül megjegyezte: „Jó lenne méltósággal elmenni.” Reméljük, így ment el. Sajnos nagyon korán. Az biztos, hogy jelentős művészi életművet hagy maga után és nem mellesleg emberségére, szarkasztikus bölcsességére, figyelmére, derűjére mindig emlékezni fog az, aki a közelébe kerülhetett.
