Az idei március idusának tanulsága, hogy a politikai fásultság, a beletörődés, az apátia csak a hatalom által gerjesztett mítosz. A mai magyar politikai helyzetről mindent elmond, hogy egy pár hete a semmiből előbukkant fiatalember még meg sem alakult pártja akkora tömeget toborzott, mint a pártállam és a parlamenti ellenzék együttvéve.
Az Andrássy útra felvonult tömeg szervezeti értelemben természetesen nem politikai közösség, ám politikai karaktere van. Szemében a fidesz rezsim a 2010 előtti világ meghosszabbítása, Orbán Fletó és Gyurcsány Viktor népszínműve; a parlamenti ellenzék és a Fidesz ugyanaz a szimbióta közeg. Fő célja, hogy a magyar közösség valahogy meghaladja a rendszerváltozás óta kialakult, mára totálisan befagyott pártrendszert.
Az állampárt érdemi kormányzás helyett csak kommunikál, mesterségesen állít elő kontrollálható konfliktusokat, az élő messiást játszó vezér pedig az orosz állampárttól és az amerika keresztényfasisztáktól túrt second hand ideológiákból kikevert ideológiai ködevést kínál szektásainak. S míg az ellenzék saját vízió és közösségépítés helyett az állampárt irányított őrületére reagál, mintha tücsökciripeléssel akarnák elnyomni a farkasüvöltést.
Ezt az összességet hívják NER-nek, ami valójában és elsősorban „demokratúra”, azaz a képviseleti demokrácia elvének a végletekig való túlhajtása, ahol az elidegenedett és öncélúvá vált politika mára totálisan leuralta a valódi életet.
Megkockáztatom: Magyar Péter váratlan sikere a szürkeségében keresendő. Magyarország az a lakóközösség, ahol évek óta ázik a tető, ám a közös képviselő nem szerelőt hív, hanem nagyívű próféciákat hangoztat az esőről, víziókat arról, hogy ellene fenekedik a szomszéd háztömb, elénekelteti a lakógyűléssel a székelyhimnuszt, végül a tetőjavításra szánt pénzből elutazik a Maldív szigetekre.
A nép többségének rég csömöre van az egésztől, barikádra menne azért, hogy jöjjön egy szürke ügyintéző, aki pátoszos próféciák, évszázados víziók helyett egyszerűen csak ért a tetőszigeteléshez.