Becsvölgye egy település Göcsej szívében, hét szegből, azaz kisebb, dombra épült településrészből áll, közvetlen szomszédságában helyezkedik el Gombosszeg, ahol Nádas Péter, a világhírű magyar író él, de most nem róla lesz szó, hanem Becsvölgyéről. Szálinger Balázs zalai szerzőt jó tíz éve ihlette meg a göcseji település, krimit álmodott Becsvölgyére, melyben alföldi csalók környékeznek meg egy helyi házaspárt. A darabnak két korábbi bemutatója volt, egy felolvasószínházi Kaposváron, valamint egy „rendes” Pécsett, de mondjuk ki, egy ilyen tájreflexív színműnek igazán a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház színpadán a helye. A zalaegerszegi Becsvölgye első premierjét elvitte a covid, egészen 2024 márciusáig kellett várni, mire bemutathatták az őt megillető helyen, és a végeredmény nem okozott csalódást.
Elöljáróban fontos leszögezni: ezen írás szerzője sajátos módon érintett a témában. Alföldi származásom ellenére kis- és nagykamaszként Becsvölgyén éltem, tehát nem odavalósiként, „gyüttmentként”, ahogy arrafele mondják. Ismerem ezt a vidéket, előnyeit, hátrányait, számomra ez az előadás többet jelent, de azt gondolom, komolyabb előismeretek nélkül is befogadható a produkció.
„Szerelmeslevél Zalának” – ekként jellemezte Szálinger Balázs a Becsvölgyét, találóan, a darab – ahogy maga a település – a környék kvinteszenciáját adja, belőle építkezik.
Aki nem ismeri a zalai embert, a göcseji nyelvet, a táj adottságait, az az előadást megtekintve szinte mindent bepótol.
Ahogy a darab főszereplője mondja Zaláról: „Ez itt egy ország. Van mindene. Saját éghajlata, saját nyelve meg mindenféle dombja, ami nincsen máshol.” Ehhez az állításhoz illeszkedik az adaptáció. Már az első percben felhangzik a régió meghatározó népdala, a Szép Zalában születtem, Szemenyei János jegyzi a zenét, egészen drámai felütésű dallamot kreált a „helyi himnuszból”, azonban magában az előadásban nem ez dominál. A Hevesi Sándor Színház Becsvölgyéje túlnyomórészt vicces, a szövegkönyv belső poénok sora, de ha a néző nyitott, hamar ráérez az ízére, hiszen a humor elsődleges forrása a nyelv. Elhangzik a „fönek” meg a „lenek” (értsd: föl és le) vagy hogy „megmásszák a hangyálok a szatyrot” (értsd: a hangyák felmásznak a szatyorra), és ott vannak azok a hamisítatlanul nyugat-dunántúli kettős mássalhangzók is, a hűtő helyett ’hüttő’ ejtése. Tájnyelvi hangok, szavak adnak egyedi ízt az előadásnak, a színészek nem játsszák a göcseji beszédet, hiszen ezt már így írta meg a szerző.
Egyedi humora, íze ellenére a Becsvölgye nem Szálinger Balázs legjobb drámája, a cselekmény döcög, azonban Mihály Péter rendező valamit nagyon megértett az anyagból, és az előadásban már nem érzékelhetőek a problémák.
A Zalai Hírlap kommentálása közben ismerjük meg Kerkaiékat, Gyurit (Besenczi Árpád) és Elit (Papp Lujza), az egykor tanárként dolgozó házaspárt. Csak pár mondatfoszlányt kapunk el Gyuri felolvasásából, de így is igen konkrét kép alakul ki: kikapott a ZTE, öltönyösök pózolnak a kitisztított csatorna mellett, forgalmi baleset, kitüntetések. Hamarosan megjelennek az Alföldről jött szállóvendégek, és kiteljesedik a mű, Csaba (Kovács Martin) és Klára (Dura Veronika) kiszagolják, hogy Kerkaiéknak rengeteg pénzt hozott a biogyepszőnyeg-biznisz, és a szállásadók régi sérelmét kihasználva felélesztik azok kapzsiságát, komoly összegeket csalnak ki tőlük. Két komikus karakter van még jelen, a lelkes polgárőr, Kákics (Szakály Aurél) és a Tour de France-rajongó postás Katika (Kovács Virág).
Ahogy a Zala nevezetességei közé tartozó Bödőcs Tibor egyszerűen összefoglalta a művet: „az alföldi Bonnie és Clyde Göcsejben portyáz”.
Akár ennyiről is szólhatna az előadás, de a rendezés nem elégedett meg egy regionális vígjátékkal, a végeredmény többrétegű. Állandóan jelen van a térben Csabika, Kerkaiék fiatalon, mindössze tizenhat évesen elhunyt fiának alakja, ami sajátos drámaiságot kölcsönöz cselekménynek. Tudható, hogy Kerkaiékra épp gyermekük halála után mosolygott rá a szerencse, érthetővé válik a vendég Csaba iránt érzett bizalmuk, mindemellett megismerünk egy falusi fiatal sorsot, Csabika monológnak beillő dalban nyilvánul meg zárásként. Van valami sorsszerű Kerkaiék kapzsiságában, megvezethetőségében, amely részben tájjellegű. Emlékezetes beszélgetés zajlik a „hegyen” (értsd: szőlőhegy) Kerkai és az alföldiek között a göcseji táj szépségéről, terméketlenségétől és a borról, amiről nem az itteniek tehetnek, „csak a fehér iható, vagy még az se” – jegyzi meg Kerkai. Csabika a hegyen halt meg, egy olyan helyen, ami fontos szimbóluma ennek a határvidéki létnek, ahol a birtoklás, a haszon, a személyes tér megőrzése és megtartása mintha sokkal nagyobb jelentőséggel bírna, hiszen a hideg, nyirkos vidékre nem számíthat az ember, csak saját magára. Ahogy egyre többet és többet csikarnak ki a bűnözők a göcsejiekből, Kiss Borcsa díszlete zsugorodik, az építmény alján, mint a szőnyeg alá söpört problémák, gyermekjátékok kallódnak – innen lép elő Csabika is.
A Hevesi Sándor Színház előadásában minden ízig-vérig zalai. Egyetlen helyi tényezőt értelemszerűen nem tud visszaadni a színpad, ez pedig a domborzat, hiszen Göcsejben járva a legmeghatározóbb tapasztalat, hogy öt lépésen belül elkerülhetetlen a szintváltozás. Viszont a különböző „szintek” jelen vannak magában a produkcióban, nézője válogatja, ki mennyit kér belőle.
Besenczi Árpád a hozzá közel álló stand-upos lendületből formálta meg Kerkait, de képes a karakter mélységeit is megmutatni, Papp Lujza ebben remek partnere, ahogy egész pályafutása alatt, úgy most is nagyon hiteles a játéka. Kovács Martin és Dura Veronika alföldi bűnözőpárosként jól működik együtt, és a másik duóra sem lehet egy rossz szavunk. A Becsvölgye teljesíti küldetését, hoz humort és magunkba nézést meg a lényeget: általa bele lehet szerelmesedni Zalába.
